A színes emberek históriája I. A zöld gyerekek

Egy angol falu határában, a 12. század közepén két gyermeket húznak ki egy farkasveremből. Zöld a bőrük, érthetetlen a nyelvük, és senki nem tudja, honnan jöttek. A falusiak tündéreket és démonokat emlegetnek, miközben az igazság sokkal közelebb van… és talán sokkal fájdalmasabb.

©Julia Fél. All rights reserved.

Ha meghívnál egy kávéra: https://ko-fi.com/agytagitopodcast

Itt találod az Agytágító Archívumot is, ahol minden tartalom szabadon kutatható. A galériában ritka képeket, a dokumentumok között ingyenesen letölthető háttéranyagokat találsz.

Kooperáció: agytagitopodcast@icloud.com

Transcript

SPEAKER_00 0:17

Szefolk Anglia valamikor a 12. század végén. Amikor az égnéma és az imák válasz nélkül maradnak. Amikor Krisztus és szentjei alszanak, magára hagyva Angliát ön sötétségével. Az anarhia sokadik éve. Az ország kimerült az évek óta tartó polgárháború miatt, a vidéki lakosság kóboró katonáktól és fosztogató gyilkos bandákól retteg. Arratás idején járunk. A búza sárga túlérett, a kasza éles. A falusjak hajladoznak a forró napatt, fájl hátuk, lüktet a fejük a hőségtől, tenyerük felhorzolt a kemény munkától. A férfiak kaszállnak, az asszonyok kévéket kötnek repett durva kezekkel. A kisgyerek mezzítábosnak a tarlón napégte bőrel. Bólpétben vagyunk, egy kicsit is faluban, talán 15 sárfalas zsúptetőskyból áll az egész. Egyetlen kőépete a templom, amelyekben a falu központja is. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tartozik valakinek, földesurnak, egyházn, királyn. Szérgy, aki az apátság nevében felügyeli a falut a mezőszél lován ül. Hosszú, tédikérő tunkája alatt nadrág és börcs ma pedig regke nő a hőség. Odan széles pengő kargy a lógalban sokszor menette meg az életét. Az országot mások éve tép a polgár háború, de itt a bőris szent egymóni apátság földjein szóri tart rendet. Őcs a távolban a Szent Mária templom kültornya felé pillant, majd visszaatóra. Felsóhajt. Az apát nem fogad el kifogásokat. A tizednek meg kell lennie, mielőtt az első őszi esők megérkeznek. A lovag ellenőrizni őt korbátszal a kezében, de nem használja nem kell. Az emberek jól tudják, ha nem végeznek időben kevesebb kenyérjot. A levegő forró és csípő s a portól. De minden szemúza kincs, mert a fagy ékséget hoz és a tél nem ismeri a kegyelmet. Ám szóricsár nem csak az arratás miatt van itt, a láthatár felé is figyel. Azt is leség, nem tűnik el portázó a lovasok porfelhője, mert a világ gonosz és kaotikus. Megszűnt a rend, bármikor felbukkanthat a csapat zs, akik elviszik a termést, elhurcolják, hogy legyilkolják a falu lakosságát. És a szente álszanak. Az átlagos kemény nap rutinját most izgatott gyerek kabálás zavarja meg. Egy sovány piszkos, nyolc éves forma fiújon futva felé ők. A gödörben! Valami van a gödörben. A gyerek túl messze van, senki sem érti, mit mond. A fiú azonban rohan, miközben makacsul ismétli egyre hangosabban, gyertek, gyertek a gödörhöz, valami van a gödörben. Régser megfordul, mi az köl, miért nem dolgozol. A gödörben nagyságos uram mozgulódást hallottam, valami van a gödörben. Most már mások is felfigyelnek. A férfiak abba hagyják a kaszállást, az asszonyok felnéznek, ricser homlokár ráncokat ved. Talán, csak egy csapdába esett állat. Vagy egy tolvaj, aki beleesett éjszaka. De remélhetően nem egy kóboró katon, mert ők ritkán járnak egyedül. A lovakhalkan így szól, megnézem mi az. A fiúból ind is igazgatottan vissza rohan a gödrök irányába. Régnél leszáll a lovárról, kivonja a kardját és átvág a tarón. Az aratók követik, salókkal kaszával a kézben. Bár minden örömmel vesznek, ami megtörni a munka monatonságát, az erdőbe nem mennek szívesem. Mert az erdő veszélyes, sötét, és a gornosz otthona. Att farkasok törvényen kívülek és démonok tanyáznak. De most csendesen követik a lovagot az erdő felé. A farkas gödrök felé, amikről a falu a nevét kapta. A farkas gödrök felé, amelyeket múlt télenástak. Mélj sötét csobák ezek, amiket száraz rörzéb is sárga fedtek le, hogy a fene vagy ne se a veszét. A héthozó fiú már ott várja őket a gödör közelében, a fülét hegyezik, mozdulatlanul. Egyéléb nyugtatóan megbozolja a fiúhaját. Aztán közelebb megy. A gödörné jó négy méteres lehet, a falak meredek, agyagos oldalokon karmalásnyomok. Valami megpróbált kimászni. Az álcázó rőzsen nagy része hiányzik, beszakadt. A csapda működött. Ricserd, a verem fölé hajol és visszahőköl. A csapda mélyén ugyanis két gyerek koporog. Sbesülten. Fursa rongyogban olyan anyagból, amit Richard még soha nem látott. A szöveg sima, sötét, szinte fekete. Nem olyan, mint a durva szövéső angol gyapjú, hanem valami idegen fényesen csillogó mégis lágy anyag, ami úgy tapad rájuk, mint egyfajta második bőr. Egy fiú és egy lány. A fiú úgy 8 éves lehet, a lány talán 10. A fiúcska védelmezően a nővére köré fonja a karját. A gyerekek piszkosak véresek öregnek. Hatalmasan nyílt szemükben kániket. És a színük, Istenem a színük, egy kanő keresztet ved. A bőrök zöld, a démonok és holtak színe. Szia ez itt az attágító podcast, én pedig Júlia vagyok. Ha a régi hallgató vagy örülök, hogy visszajöttél, ha most csöppentél ide először, akkor üdvözöllek ezen a helyen a kuriózumok, csoda bogarak, szokatlan narratívák mégis nagyon emberi történetek helye. Ha szereted, amit csinálok, és támogatnád az attágítót a POFI oldalamon meghívhat egy kávéra. Köszönöm a támogatásoddal hozzájárulsz a podcast életben tartásához. Még egy apró infó számodra a tervek szerint elméleg úgy volt, hogy egy hosszabb, vagy 40 perces és két rövidebb vagy 20 perces epizódokat terveztem be. Ám a paracci az epizódom után nagyon sok üzenetet kaptam, hogy nagyon bejönnek a hosszabb egyórás részek. Ezért úgy döntöttem, hogy több egyórást, egy órás részt fogok készíteni, amiben kedv szerint ki tudom bontani a történetet. De mivel ez nagyon idő igényes, ezért vagy két hosszabb epizódot, vagy a már ismert két rövidebb és egy közepes hosszúságot fogok megjelentetni havonta. Ennyi is az infó, és még mindig marad skeptikus, marad kíváncsi. De most visszaulába. A gödörnél a két gyerek összekuporodik egymás mellett. Felfelé néznek a férfi felé, aki most a maradék rözét távolítja el, és valamit hátra szól a többieknek. A gödörnyílsa nagyobb lesz, és a nap vakító fénye eléri a gyerekeket. Azok elfordulnak a fénytől, tenyerükkel takarják a szemeiket. A déli nap südés nekik elviselhetetlennek tűnik. Az aratok lassan a gödörszélek köré gyűlnek. Sajnak a kézben, kas a vállon, de senki sem mozdul, csak bámolnak a gödörbe. A gyerekek sírnak hangosan, kétségbesett és a hangjuk emberi. És ez az egyetlen emberi benők ami első pillantásra egyértelmű. Minden más zavarba ejtő, főleg a bőrök. Mivel vagy a bőrök, zöld. És nem az a halvány fáradt, sárgás, zöldes árnyalat, ami az éhezők látható. Zöld, mint a mezőszé csalány, mint a túvize. Egy tenyeres talpas paraszt istene vét említi de nem imádság formájában. Egy másik azt marogja a hátamög. Egy asszony meggyőződéssel mondja, ezek válto gyerekek. Rég lehajol és lassan leereszkedik a gödör pereméhez. Nem szól egy szólsem. Csak néz a két gyerekre is vár. A fiú visszabámor rá, a szeme nagy, sötét rémül. A lány azonban mond valamit. Hangosan, határozottan, mint aki magyarázni próbál valamit. De olyan szavak jönnek tőle, amiből Richard egyetlen szótagot sem ér. Nem a közép angol, amit mindenki beszél, nem latin, nem francia, valami más, madárszerű, gyors, másshangzókkal tele. A faluak elnélnak. A lány folytatja egyre sürgetőben, és közben a fiúra mutat, aztán fölfelé. Ricserde a hírhozó gyereket kötélét küldik. A fiú gyorsan meghozzá, és Richard a farkasverembe dobja, azt és int két arató legénynek. A gyerekek hagyják magukat felhúzni, de amint idegen készért hozzájuk, összerezzenek, mintha a tűzetné őket. A ruhájuk legalább olyan furcsa, mint a bőrük, nem gyapjó, azt mindenki felismeri. Valmi más, sötétebb, simább, mintha a szövet szálai szorosabban feszülnének egymás mellett. Senki nem tudja megmondani, milyen anyag ez. Récser most aváért küldött, látott már sok mindent, család, éhénységet, törvényen kívül lieket az erdőben, de ilyet nem. Háza jó 10 kilométerre van, és ott lesz majd ideje gondolkodni. Úgy dönt, ha haza viszi a gyerekeket, aztán majd dönt a sorsukról. Régárt maga elé emeli előányt, aztán a fiút is úgy indul a lován wejx felé. A gyerekek mereven ülnek előtte, mint akik nem értek, hogy mi is történik velük. Mire megérkeznek, az udvar népe márként áll, a hírek gyorsan terjednek. A szolgák félreállnak, ahogy Richár leszáll a Lórol, és valaki azonnal előbb, hogy elvezess az állatot. Senki nem szól egy szólt sem. Mindenki bámul. Riccsár a két gyereket befezeti a házba. Ami ezután következik az egy olyan ember döntéseinek sorozata, aki hozzászokott ahhoz, hogy gondolkodjon mielőtt cselekszik. Enni kell adni nekik. Az asztalra kerül minden, ami a konyhában felelhető. Sült csirke, füstölt, sertés hús, roskinyér, sajt, soshal, egy tár főt hagyma zsírban, néz egy kis korcsóban. A szolgák port hoznak. Az étel illata betölti a termet zír, fűszer, füst. A két gyerek áll az asztal előtt és néz. De nem nyúlnak semmihez. Nem az arcukon nem dac van, hanem tanácsalanság. Félelem. Mintha az előttük levő dolgokat egyszerűen nem ismernék. Nem nyúlnak semmihez. Nem lesznek semmit. Napokig. Röcsár és a szakácsnő is egyre jobban kezdenek kétségbe esni, mert akármit is kínálnak nekik, a gyerekek nem esznek. A lovag jól látja, hogy a gyerekek gyengülnek. A fiú már alig áll a lábán. Leőthetik valahova, ott maradol hagyják, mozdulatlanul, mint aki feladta. A lány próbál kommunikálni a beszél furcsa nyelvén is bódogat a kezével jelez, de senki nem érti, és ez mindenkit kezd felőni. Aztán a lány is elhallgatt és sírva fakad. Csendesen hang nélkül, és ez rosszabb, mintha üvöltene. Régát nem szokott hozzá a tehetetlenséghez. Csatában tudja, mi a dolga. Az apátság ügyében tudja, mi a dolga. De most itt van ez a két zöld hardokló gyerek, akik nem hajlandók megedni azt, amit elejük tesz, és nem tudja megkérdezni, hogy miért. Minden nap valami új kerül az asztalra: hal, tojás, gyümölcs, köles, valakihoz újra egy kis mézet hátha az édeset szeretik. Valaki a gyerekek elég goolja és azt mutatja, hogy ő is eszik, hogy ő maga is eszik, és hogy nincs mitől félni. A lány figyeli, de nem nyor semmihez. Az 5. vagy 2. napon a források nem pontosak, valaki behoz a mezőről egy kötet frissen vágott babot a szárral együtt. A lány felkapja a fejét, aztán feláll, odalép, és a kezébe veszi az egyik szárat. Nem kapkodva nem mohon. Úgy, mint aki végre valami ismerőset lát egy idegen szobában. Végigfutatja az újját a száron és a végét keresni, ott nyomkodja, ahol a szár vastagabb, mintha ott kellene lennie valaminek. De nincs ott semmi. A kezében levő szár végül lehul és a lány, újra könnyezni kezd. Akkor az egyik jelen lévő talán egy szolga, talán maga Ricard, a forrás ezen a ponton nem egyértelmű, felveszi a növényt és kinyitja az egyik hüvelt. Szétnyomja a körmével, és a tenyerében ott vannak a nyers zöld szemek. A lány egy pillanatig csak áll, és a tenyérben levő szemeket nézi. Aztán elvesz egyet, megszagolja és óvatosan rágné kezdi. Aztán a többit is elveszi, és a testvérének adja. Végre a gyerekek esznek. Nyers babot minden fűszer és főzés nélkül, ahogy a mezőn terem. Ricéryt halkalm megparancsolja, hogy hozzanak még. A következő hetek lassan telnek. A bab marad minden nap kerül belőle az asztalra, és a gyerekek minden nap megeszik. Fokozatosan, óvatosan más is kerül mellé. Egy darab sajt egy falat kenyér. A lány megkostolja, visszateszi, másnap megint megkostolja. Így megy ez napról napra, mint egy hosszú, szóton alkodozás az ismerős és az idegen között. A lány alkalmazkodik, nem gyorsan, nem könnyedén, de alkalmazkodik. Egyre többet eszik, egyre többféle ételt fogad el. A zöld szín a hónapok alatt halványolni kezd először a kezén, aztán az arcán, aztán mindenütt. A fiúra azonban más sors vár. Már amikor megtalálták, látszott, hogy gyengé. Még a babból, az egyetlen ételből, amit elfogadott, még abból is sokkal kevesebb. Szinte sohasem szólalt meg, csendben maradt akkor is, amikor a lány még próbált valamit elmagyarázni. Csak ő és fekszik egész nap. A tekintete valahová messzire néz, és senki nem tudja hová. Napróna fogyatkozik, lassan és csendes, mint egy gyerty, amelyet nem fúnak el, csak magától ég le. Megkereszték mindkettőket. Ez az első dolgok egyike elintéz, mert a kor logikája szerint ez a legfontosabb. A keresztség nélkül halnak meg, a lelkük kárházatra ítéltetik. A szertartás megtörténik. A fiú nem sokkal érni tú a kerességet. Talán a napok, amelyeket éhezve rémülten idegen emberek között töltött, elvették től azt a keveset is, ami még megvolt benne. A lány testvére ott van mellett, amikor meghal, legalábbis ezt szeretnénk hinni, mert a források erről sem szólnak. Végül egyedül marad ebben a házban, ezek között az emberek között ezzel az idegen nyelvel körülvéve, amely lassan, nagyon lassan kezd neki valamit jelenteni. Számára maradnak a ház mindennapjai, a reggeli sürgésforgás a szolgák egymás közti beszéde, öcsön hangja, amikor intézkedik, a konyha zajai az udvar élete. És a lány figyel. Először csak egyes szavak ragadnak meg benne. Kenyér, víz, gyere, menny. Aztán ezek közé szövődik lassan a többi. Hónapok telek el, lehet hogy több egy év, nem tudni. Aztán egy este csak megszólal. Nem tökéletesen nem folyékony, érhetően. A vaccsóra épp véget ért, a szolgák eltűntek a tecsendesül. A gyártyák egy része meg kialudt, a fény nagy része most már a kangalóból jön, lassan égő tögyförönkökből, amelyek már csak ízzanak és meleget adnak, de fényt alig. Amikor a lány megszól a Richard ott van mellett, és kérdezni kezd arról, amit mindenki tudni akar, mióta kiúzták őket a farkasveremből. Honnan jöttetek. Egyzó farang roppant, valahol az udvaron egy lómozdol, kint már teljesen sötét van. Aztán a lány beszélni kezd. Lassan egész érhetően, csak néha akad meg egyet szónál, és ilyenkor a kezével rajzol a levegőbe. Azt meséni náluk nem sütött a nap. Nem volt sötétség, mondja, nem éjszaka volt, hanem olyan fény, mint amilyen nap kelet előtt van, vagy napnyugda után. Az állatoknak ez is elég volt, és az embereknek is. A szemük ehhez a kevés fényhez szokott, ezért volt elviselhetetlen a volpiti nyári nap, ezért kapták szemükelé a kezüket, amikor a gödörben rájuk találtak. A lány elmondja, hogy hazája neve Szent Márton földje is hogy ott mindenki ismeri ezt a nevet, és mindenki tiszteli a szentet. Pröcs bólint ez legalább ismerős. Aztán a lány folytatja. A földök határán a folyón túl van egy másik ország, ahol igazi fény van. Olyan, amil itt. Ezt látták a folyó túlpattjáról de soha nem kertek át a vízen. Azon az utolsó napon apjuk nyáját legeltették a mezőn, amikor meghallották a harangokat. Olyan hangot, amelyed itt hallanak, amikor Börse Edmond sztornyból szól a harangszó. Mény dörgő az egész levegőt megrezegtető hang. Elindultak felé. Egy barang nyíráshoz érkeztek és kíváncsiságból bemente, mert a hang onnan jött, és ez a hang olyan szép volt. Sokáig mek a sötétben tapogatózva a hang után. Aztán megláttek egy fényt a végén, és kiléptek a fényre, de az elfakította őket, és így addig bugácsoltak, amíg a farkas felembe este. Kőcsét megkérdezik, hol ez a bajang. A lány lassan ránéz és a fejázza. Aztán szinte bocsánat kérülmja, nem tudom. Amit még tudunk, mielőtt eltűnik a történelem homályában, az az, hogy a lány évekig a lovágházában marad. A krónikások szerint Megtanul főzni, megtanulja, hogyan kell egy angol úr háztartásában élni, megtanulja az imádságokat, látogatja a miséket, megtartja a bölti napokat, megtanulja a vendégek fogadásának rendjét módját. A neve egyébként, amelyet a keresztelés során kapott ágnes volt. Rafal Cagos Hall, aki közvetlenül Richard háztartásától hallotta a történetet két szóval jellemzi a lányt, még pedig hogy szabados és szentelen. A 12. században ez azt jelentette, hogy nem engedelmeskedett mindenben, vagy nem úgy viselkedett, ahogy egy szolgálótól elvárták. De hogy ez pontosan itt akart, az senki sem mondja részletesebben. Talán hangos volt, amikor csendben kellett volna maradnia. Talán nem sütötte le a szemét, amikor kellett volna. Akárhis, a lovagod ez valószínű nem zavarta, hiszen a lány házasság kötéséik nála maradt. Idvel férjhez ment. A férje egy Richard Bar nevű királyi tisztviselő volt a második Henrik udvarának emere, és bele együtt Kings Linbe költözött egy norfalki kikötővárosban, amelyet akkor Bishop Sinnnek hívtak, és ami körülbelül 60 km van volpittől. William of Newburg, amikor a kronikáját befejezi, megérzi, hogy a lány még él. És igen, ott Kings Linben, néhány évvel az írás előtt még híreket is hallott felő le. Ez körülbelül 1495 körül lehetett, ami azt jelenti, hogy ágnes legalább 40-50 évet élt ebben a világban, amelyben egy nyári aratás napján egy farkas vödör mélyéről érkez. Aztán nincs több hír. Nincs drámai pillanat, nincs egy reggel, amikor kiderül, hogy nincs sehol, csak a csend, amelyel a történelem elnyeri az embereket, akik nem elég hatalmasak ahhoz, hogy nyomot hagyjanak. Sem a gyerekeire ha voltak sem a sírjára nem bukkant senki. A neve, ha egyáltalán tényleg ágnes volt, nem szerepel semmiféle anyakönyvben, semmiféle oklevélben. Csak az a pár mondat maradt, amelyet a krónikások vetettek papírra. Egy tűz melletti este egy kőpatka egy lány, aki belelebámult a lángokban és elmesélte, hogy honnan jött. Mesélt a helyről, ahol nincs egy nap, ahol harangok szólnak a föld alatt, ahol egy nagy folyon túl fény van, amelyet soha nem ér. Eddig a legenda. És ennek a különös történetnek az emléke nem múlt elnyomtalanul a modern kultúrában sem. Ítletője volt például Herbert Reed The Green Child című 1935-ös regényének és számos Science Fiction írót is megihletett, akik a párhuzamos dimenziók elméletét próbálták ráhúzni ágne sorsára. A popkultúra és az irodalom állandó visszatérése a témához csak az bizonyítja, hogy a Wolpiti zöld gyerekek rejtélen ma is ugyanolyan nejjes, mint 800 éve. Ássog bele magunkat a sztoribat, de most nézzük mindezt a tudomány szemüvegén keresztül. Aulpit a falu neve az orangol wolf szóból erőt, ami farkasgöd jelent. A falu egyébként ma is létezik és a tábláján adtak egy zöld gyerek és egy farkas. Angliában a farkasvadászat közösségi kötelezettség volt. Egyes birtokosok a földüket azzal a feltételel kapták, hogy farkasvadászatokat tartanak, és a csapdákat karban tartják. A farkas nem valami mesebeli erdeilény volt mint számunkra, hanem nagyon is valóságos probléma. És persze a középkori teológia sem szépett az imigén, a Biblia allegóriái, ahol Krisztus a pásztor és a farkas az ördög küldötte, szó szerint voltak értelmezhetők és alkalmazhatók az angol mezőgazdasági társadalmakra. A farkas tehát egyszerre volt valóságos ragadozó és szimbolikus gonosz is. Kétszeres régület. Ennek megfelelően egyébként számos babon és hedelem is létez. Az egyik szerint például a farkas meglát egy embert, mielőtt az ember észreveszi őt, az ember elveszíti a hangját és képtelen lehet segítséget kiállítani és csendben pusztul el. Ez is hasonló félel megkésztették az embereket arra, hogy mély csapdákat ássanak a falu körül. És hogy ez mennyire valós és komoly probléma volt, azt az is jól mutatja, hogy egész falvakat szólítottak fel büntetés terhe alatt a hajtóvadászatokra még akkor is, ha ez megzavarta a gazdasági tevékenységet és csökkenthette az adóbevételt. Mielőtt bármilyen elméletet megnézünk, érdemes tisztázni, hogy honnan is tudunk egyáltalán bármit is ezekről a zöld gyerekekről. Két forrás van, és ezek nem népmeség. Két egymástól függetlenül komolyan vehető középkori krónikásról van szó, akik nem sokkal az események után vetették papírra, amit tudtak. Az első a már említett William of Newburg. Egy 12. századi Ágoston rendi kanonog, tudós és történész, akinek legismertebb műve a Historia Reerum Anglicárum, azaz az angol ügyek története, amely az 1066 és 1998 közötti eseményeket öeli fel. A második. Ralph of Cogoshall szerzetes majd a Cogoshall apátság apátja, akinek a fő műve a krónikon Anglicanum, azaz az angol krónika. A két krónikás egymástól független beszámolóat. Különöző forrásokra támaszkodnak, és különböző részleteket emelnek ki, ami éppen azért értékes, mert azt jelenti, hogy nem egyetlen forrásból másoltak. Ralph ráadásul meg is nevezi a forrásait, akik ugyanaga Sir Richard Caan és családja voltak. Tehtanúk és közvetlen ismerősök. És ez ugye igencsak jó forrás értéknek számít, főleg ha figyelembe veszük, hogy igazából egy eldugott szefki faluról van szó. Természetesen a következő évszázadokban sokan írtak még a zöld gyerekekről, de mindannyian erre a két forrásra támaszkodnak. Én is ennél kettőnél maradtam az epizód elkészítése során, de a legendált kicsit színe tettem, hogy jobban érzékelhető legyen. A két beszámoló egyébként sokban egyezik, de van néhány különbség. Mindkét forrás szerint a gyerekeket a latás könyvben találták egy farkas gödörben, mindkettőjüknél a bőrszint zöld volt, idegen ruhát viseltek, idegen nyelven beszéltek, és napokig nem vettek semmit egészen addig, amik nyers babra nem bukkantak. Mindkettő szerint a fiú rövidesen meghalt, a lány pedig alkalmazkodott, megtanult angolul és végül férhez ment. Szintén mindkét forrásban közös, hogy a lány azt állítja, hogy hazájában nem volt közvetlen napfény, csak állandó szürkület, napkelte előtti vagy napnyugat utáni fény. És hogy a folyó túl partján láttak egy fényes országot, ahova soha nem juthattak el. Az eltérések viszont érdekesebbek. William szerint a gyerekek azt mondták, hogy harangszot hallottak, és egyszer csak az aratok között találták magukat. A barangot nem említi. Ralph viszont leírja a barlangot, a hosszú vándorlás a föld alatt, a harangok zömögését és aztán a felbukonást az ismeretlen kijáton. William azt ír, hogy a lány legy férjhez, és még élt, amikor ő a krónikáját befejezte. Ralph nem említ házasságot, viszont ő árulja el, hogy a lány viselkedésében meglehetősen könnyen mű és szabados volt. Akkor most jöjjönnek az elméletek. Az egyik lehetőség, hogy a történet merül népese, és hogy soha semmi hasonló nem történt igazából. Ennek az elméletnek van egy rafináltabb változata is, hogy talán kódolt, folklór az egész valami elveszett mitológiai réteg maradványa. Ez az elmélet azonban nehezen egyeztethető össze azzal tényel, hogy két egymástól független krónikás írta le, egyikük név szerint hivatkozva a szemtunkra. Tehát ez igazából nem egy ismeretlen forrásó legenda. És a forrás értek valódi. A második, természetesen nem hiányozhat az úfó elméletre, úgy egy kicsit zöld emberkék, de ezt igazából nem kommentálnám. A harmadik, ami szerintem nagyon érdekes, pár a falklór irányában megyünk, bár lehet, hogy pont ezért érdekes a számomra. Ez elmélet szerint ugyanis a gyerekek tündérek voltak. De mielőtt a mai tündér ikonográfia apró, szárnyas cuki lényeire gondolnál, hogy elbránítsalak ki. A történelmi tündér hagyomány ennél jóval összetettebb. Középkori hiedelmek szerint a tündére külsőleg abszolút megkülönböztethetetlenek az embertől, elvegyülnek az emberek között, sőt, aktívan kölcsönhatásban is lépnek velük, gyakran pedig az emberek gyerekeit ellopják és titokban sajátjaikra cserék. Ez az elmélet felvetheti tehát, hogy a volpiti gyerekek ilyen váltott gyerekek lehettek, akik az emberek világába tévedtek. Egyébként van ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes, és egy kicsit véres történetem, ha meghatnád írt és esetleg elkészíthetem egy Halloween epizódként. De jöjjön most a következő elmélet, még pedig a párhuzamos világ gondolat ami szintén vonzó, de ahhoz, hogy működjön, ez a párhuzamos világ felettébb kellene, hogy hasonlítson a méjékre. kereszténység, Szent Márton kolcsusza, nyájak, harangok, barangok, mindennek ugyanolyan a kéne lennie. Végről jöjjön a teória, ami szerint a gyerekek flamand menekültek voltak, és ezt alátámasztható jöjjön egy kis sténycsek. A lány azt mondta, hogy a hazájuk neve Szent Márton földje, ahol ezt a szentelt különös tisztelet övezi. A legvalószínűbb azonosítást, Fornem Szent Martin egy szafolki kis település a sokkoló, de mindössze 8 mérföldre vanitől. A templomot Szent Márton tiszteletére szentelték, és a falu teljes neve ma is Fornam Szent Martin. A gyerekek tehát igazat mondtak. Keresztény vidékről jöttek, ahol Szent Márton különös tisztelet övezi. A lány emléte egy nagy folyót, amelyen túl egy fényes ország látszik. A nem szent Marvin mellett valóban folyik egy folyó a lark. A folyó túlpartján keleti irányból nézve nyílt, kevésbé erős vidék terül el, ahol több nap fény érat. Aztán a lány következetesen azt állítja, hogy a hazájukra nem sütött a nap, hogy mindig szürkölet volt, ami elgondolkodható, de lehet, hogy egyszerűen talán sűrű ertős vidéken nőttek fel, ahová kevés közvetlen na fény jutott be. A 12. századi szarfokban bár a táj nem valamiféle összefüggő őserdő volt, de a Lark völgy mentén kiterjedt ligetek, mocsár erdők és zárt lomkoronájú területek tarították a képet. És persze az is elképzelhető, hogy a lány egyszerűen rosszul fogalmazott, vagy miután hosszú időre a figyelem középpontjába került, talán kicsit kiszínezte a történetet. Forncent Martin mindössze két is fél mérföldre északra van a bőszent Edmanci apátságtól. Az apátság harangait onnan is lehetett hallani. A gyerekek követhették a hangot, eltévedhettek, talán bemegyhettek egy kréta bánya alagútba, a környéken ugyanis jó néhány volt abban az időben. A Föld alatt a harangok hangja felerősödve, mindenfel jövőnek tűnhetett, ahogy az alagútak falai visszavették a hangokat. A barangok és alagútak akustikája valóban képes erre. A középkorban nem véletlenül tartottak istenteleteket barlangokban és kriptákban. A gyerekek útja a volpig nem lehetett egyszerű, gyalog, ismeretlen terepen, sűrű növényzeten is esetleg mocsarokon kellett magukat átküzdeni, ez egy vagy több napi bolyogást is jelenthetett. És ugyan, amit az epizód elén is mondtam, az erdő a 12. században korán sem volt valamiféle ártalmatlanta. Farkasok, törvényen kívüli csavargók, zsoldos bandák tányáztak benne. Sokan tüntek el, és sose bukkantak fel újra. Két gyereknek egyedül ez az út nem csak hosszú volt, hanem életveszélyes is. És talán itt érünk el a történet legkomorabb réegéhez. A 12. századi Angliát nem csak a polgárháború, hanem egy mély etnikai konfliktust is feszítette. 1973-ban a második Henrik lázadó fjai több ezer flamant zsoltost hívtak be az országba, hogy megdöntsék az apjuk hatalmát. A döntő összecsapás október 17-én épp voppid szomszédságában formán zajlott le. A királypárti sereg és a helyi angol parasztok brutális mészállást rendeztek a mocsaros vidéken, válogatás nélkül ölve meg a flamandokat. Ez a politikai kához egyébként felerősítette a flamand gyűlöletet, amely a békésen letelpedett takácsokat és pástorokat is utorta. A bulpiti gyerekek valószínűleg egy ilyen megtámadott flamand közösség árvári lehettek. Az erőszak előtt talán a sűrű erdőbe és mocsarakba menekültek. A gyerekek nem a más világról, hanem egy etnikai tisztogatás borzalmai elől menekülhettek a farkas vele mélyére. Talán apjukkal éppen a nyájat őrizték, amikor megkezdődött a csata. Talán már a csata előtt bujkáltak. Akárhogy is szüleiket, szomszédéikat, a farusiakat mind lemészárolták azon az október 17. napon a lárk mocsaros partján, ahol a katonák mellett az egyszerű angolok villákat és csípadarókat ragadtak és öldözték a flamandokat. A gyerekek talán látták ezt, talán ez elől menekültek. Talán csak a mészállás hangjait a sikolyokat hallották, és rohantak. Be az erdőbe, be a sűrűbb fél homályba. Reggve éhesen kimerültem. Hogy meddig? Kogy ezt ma már pontosan. Végül egy gödörbe estek. És amikor felhúzták őket onnan, az angolok kezébe kerültek azok írnak, akik megölték a szüleiket. Hogy mennyire sokos állapotban lehettek, talán ez az egyetlen bizonyos dolog ebben a történetben. Ami az egész történetet megkülönböztetni minden más középkori menekült történetől, az természetesen a bőszín. Amire a legvalószínűbb magyarázat a kloróz, amelyet a középkorban zöld kornak is neveztek. Mai neve hipokróm anémia más néven vashiányos vérszegénység. Ilyenkor a vérsejtek nem elég vörösek, és az európai típusú bőrön ez sápadnak zöld és árnyalatunk látszik, különösen erős napfényben egészséges bőszínhez szokott szemnek. A vashiányos vérszegénységet okozhatja a tartós elégtelen táplálkozás. Tünetei közé tartozik a csökkent étvágy, az emésztési zavarok, ami ugye megmagyarázna miért utasítottak vissza minden nehéz ételt, és miért fogadtak el végül csak nyers babot. Továbbá tünetei még a krónikus fáradtság és a légszöm is. Ez utóbbi magyarázna, hogy miért nem menekültek az aratok elől, és hogy miért volt a fiú mindvégig olyan letargikus. A betegség gyógyítható rendszeres változatos étendel pontosan ahogy a lány esetében történt. Ahogy hónapról hónapra egyre több mindent evett a bőszín fokozatosan visszanyerte rózsaszínes áratát. Van azonban egy részlet, ami nem illeszkedik simán a flamand elméletbe. A nyelv. A 12. század Angliában flamand kereskedők és takácsok széles körben ismertek voltak. Ha a lány flamandul beszélt volna, valószínűleg akadt volna valaki Richard háztartásában, aki legalább felismeri a nyelvet, ám ezt nem említik a krónikák. A legvaló színőbb magyarázat erre az lehet, hogy a gyerekek nem a főváros nyelvét beszélték, hanem egy helyi dialektus olyan, amely a szafor könnyéki flamand telepesek között alakult ki, és amely már elég messzire sodródott az anyanyelvtől ahhoz, hogy idegennek hasson. A nyelvek mindig tovább fejlődnek, a generációk elteltével egy elszigetelt közösség nyelvel mindig inkább fel ismerhetetlenné várhat. A nyelv kérdése tehát megmarad. Nem megoldatlan problémaként, hanem emlékeztetőként. Hogy a golpiti gyerekek története pontosan annyit árul el magáról, amennyit el akar. Hogy melyik elméletet tartod valósnak, az döntsd el magad. Én minden esetre pont úgy érzek, mint William of Newburg, amikor erről így írt a zárosoraiban. Idezem. Mondjon ki, ki, mit akar, és okosodjék az én ügyekben képességei szerint. Én nem érzek meg bánást amiatt, hogy feljegyeztem egy ilyen rendkívül csodálatos eseményt. Ágnás, tehát kényszerénben halt meg valahol a 12. század legvén. Az utolsó híradás róla egy krónikás megjegyzése, hogy még él. Aztán semmi. Csak a csend, amivel a történelem elnyeli azokat, akik nem elég hatalmasak a halhatatlansághoz. Szent Márton földje valószínűleg egy másik dimenzió volt, hanem a közeli falam mészárszékké vált mocsara. Ágnás nem a tündérvilágból, hanem a pokolból érkez. De volt egyben talált valami olyasmit, amit a sors úgy tűnt, megtagadott tőle. Segítők ezeket, akik nem fegyvet rántottak, hanem kimentették őt a Farkasveremből és visszavezették az életbe. Had állítjuk emléke nekik. Ezeknek a segítőknek, akiknek nem ismerjük a nevét, akik nem voltak híresek, akikről nem írt a krónikákban. Akik egyszerűen csak emberek voltak és tették, amit kellett. Mert ott volt előttük egy gyerek, aki segítségre szorult. És ők nem a bőszínét nézték, hanem a szükséget látták. És a véren, a gyűlöleten, a félelmen átödött az emberi eség. 800 évelt el, de a falu nem felejtett. A táblájukon ma is ott a farkas és a két zöld gyerek. De igazából nem is a zöld bőr volt a csoda. A csoda azoknak a néptelen embereknek a tette volt, akik a gyűrölet korában is tudták, hogy ha valaki a sötétben kuporog és fél, akkor nem arról kérdezett, hogy kicsoda és honnan jött, hanem feltöröd neki a babyt.