agytágító podcast

Beszélő csontok. CSI Paracelsus.

• Episode 70

Share episode

Use Left/Right to seek, Home/End to jump to start or end. Hold shift to jump forward or backward.

0:00 | 1:02:29

Egy zseni, aki szembement a korával. Egy örökség, amely évszázadokkal később is kérdéseket vet fel. Paracelsus beszélő csontjai a halála után is továbbmesélik történetét….

©Julia Fél. All rights reserved. 

Ha meghívnál egy kávéra: https://ko-fi.com/agytagitopodcast

Itt találod az Agytágító Archívumot is, ahol minden tartalom szabadon kutatható. A galériában ritka képeket, a dokumentumok között ingyenesen letölthető háttéranyagokat találsz.

Kooperáció: agytagitopodcast@icloud.com

unknown

Gozuj, jön targot van.

SPEAKER_00

Giorg a szíve dörömbülését, miközben macska létekkel a régi pesté temető felé lopakodik. Az ég borult a halt még csak napok múl a teljes keregséget. Szél támad, vihat szagát hozzá. A férfi eléri a temető kőkerítését. Körülnéz aztán átdobált zsákot és a szerszámait, amelyek tompa pofánáss földet. Átendíté magát a kőkerítésem. Az szél a bokrokba és a fákba kap, amelyek mintha recsegve tiltakoznának. Mint ha tudnák, mire készül. Égyek az Gorg, az emberek hajnalban ébrednek nem maradt sok idő. Remegő lábbakkal de elszántan lép el a sír irányába, amit nyolc hónapja látott a tojára. A vihar tele én már erőre kap, a férfi ruháját szaggatja, mintha csak vissza akarnák tartani. De kiark eltökélt. A halál ellen játszik az idő ellen. És vesztés áll. Botladozva a sír hangok között végül elérti azt, amiért jött. Mester sírját. A néha felbukkanó hold fényében kibetűzhető a latin sír felirat, itt nyugszik Filippus Teopastus par Césus az orvostudományok doktora, aki csodálatos tudományával gyógyította a végzetes betegségeket, a súlyos közvényt, a vízkort és más gyógyíthatatlan bajokat, és aki 1541. szeptember 24-én életét a halállal cserélte fel békét az élőknek, örök nyugalmat az itt nyugvónak. De Gorg meg fogja zavarni a halott nyugalmát már második alkalommal. Emegő kézzel azán nyul is aztán elszánt, nagy lélegzetet vers és megteszi az első ásócsapást. Most ered az eső és még erősebb a szér, de a férfi szinte mechanikusan mozog. Jól emlékszik még az első alkalomra mindössze néhány órával mestere halála után. A maroknyi ember, aki előkészítette parzuszt az utolsó útjára, elhagyta a kis kamrát, miután lezárták a koporsót. Gorg, a mester mindenes legénye magára maradt, hogy virrasszon a koporsója mellett. Amit leszállt a sötétség és a várost elcsendesedett, végrehajtotta a mester utolsó parancsát. Gorg felfeszítette a koporsót. Az egész olyan valószínűleg tűnt. Úgy érezte, mintha állomban vadtába csomagolva mozogna. Nézte a csukott szemű mesterét, és hallani vélte utolsó szavait. Miután végrendelet torban mondta, és a érző elhagyta a kamráját, pár César ágyához intett a legényét. Rezgető hangon akadozva lásztól villogó szemmel, de azzal az átható tekintettel, amelyért csak egy olyan férfinész, aki nem tű, hogy más akrat és létezzen az övé mellett ezt parancsolta. A mí testem kihűlt, feldarbolod. Aztán megszórod a porhüvelyet azzal a porral, amit a ládám mé rejtettem el. A koporsót gondosan zárt le, és várj addig, amíg egy anya a gyermekét hagyja a méhében, akkor új el fogok születni. De lég türelmes, és ne isdik a koporsót a kilenc hónap letelde előtt. Még csak nyolc hónap telt el, de Gárg nem tud tovább várni. Még halál éjszakáján átkutta parecos holmját, de mestere a partitkát magával vitte a sírba. Egyetlen reménye, hogy maradt még valami a porból, amivel kisfiát halála után újra életre keltheti. A kisba fiát az utolsó élő szemét a családjából. Holt felesége utolsó ajándékát. Őt nem veszítheti el. Aját, anyját, testvéreit. Pest is himlőz. Isten nem kegyelmes ebben az időben. És most, a kisfia köhög, hosszan, elkékülve. Már sírni sem tud, mert nem kap levegőt. A medikus, aki hívott a fejét részát, miután visszafektette a picit a bölcsőbe, amit Gérg olyan nagy szeretettel készített. 100 napos köhögés konstatálta az orvos. Gérg tudta, hogy a bölcső után most valami mást kell elkészítenie, egy pici koporsót. A férfi könyvei összekeverednek az eső cseppjével, ahogy egyre mélyebbre álls, szívvel két rettened között vergődik, egy felül a pokolny sötét mélysége, amelyben a bűnös lelkek sínlődnek az idők végétéig, és ahová ő is kerülni fog, borzalmas tetéért, más felül halkoló lélegzetű kisfia, az utolsó élő kötelék ebben a siralom völgyében. A remény en utolsó szikrájáért, mestere pár a celosz mágikus koráért, amely visszahívja az embert a halálból Görka lelke üdvösségét tesziára, mert a szerezete és a kétségbeesése erősebb, mint az örök tűztől való félelme. Az ójra valami keményen kaptam, ott a koporsó. Gyork most gyorsabban ás. Aztán megragadja a koporsó fedelét és nyugve felemelé. Mintha az ég meg akarná akadályozni a testében a viharfelhők eltakarják a holdat, hogy korom sötét van. Fővőségre hirtelen ráhan a félelem. Mit tettem. Milyen erőket idézem meg és haragítottam magamra. Mi várám a söcségben. És mi lesz a büntetésem? Remekben bénultan lehajtott fejjel áll. Aztán a szél elhagyja a feketeséget a hold elől, és kiárja a nyitott koporsót, amelynek belseje árnyékban fekszik. Lehajol már, mintha valami mozogna benne. És akkor meghalja, halk lélegzet vétel mocorgás. Egy csöcsemő. Egy kisfiú. A fiúcska hirtelen kinyitja a szemét túl nagyra. Géorg szívem majd kiugrik a melkasából. A babasz személyi öregek. Ezek a mestere szemei. Dülángol bennünk, amelyeket Giorg oly sokszor látott. Ám mindenz csak egy szebb pillantásig tart. Aztán a harag kiarszik, a szemek homályosá és teljfehérré válnak. A csöcsemő szája sírásra tágul, de hang ki belőle. Giorg szemelátára száradok is teste múmiával. Szia, ez itt az Attárító Podcast, én pedig egy kicsit megfázott Júlia vagyok. Ha régi hallgató vagy, arről, hogy visszajött él. Ha most csöppentél ide először, akkor üdvözöllek ezen a helyen a kuriózumok, csodobogarak, szokatlan narratívák mégis nagyon ember történetek helye. Ha szereted, amit csinálok, és támogatnád az altágítót, a pofű oldalon meghívhatsz egy kávéra részletek a neírásban. Mielőtt továbbesélem a mai hosszú történetet, engedj meg néhány gondolatot. Először is egy hatalmas köszönettel kezdem. Március elején ugyanis a Spotifyon elértem az egymillióik meghallgatást. Egymillió alkalommal döntöttetek úgy, hogy meghallgattok egy epizódot tőle, ami igazán hatalmas dolog nekem főképp másfél évszünet után. Szóval köszönöm, hogy itt vagy, köszönöm, hogy itt voltál, és remélem, hogy a történeteimmel ki tudnak kicsit rángatni a mindennapokból, hogy abszolt elgondolkodható egy vicces sztorigban meneküljünk kedten. Továbbá köszönöm minden egyes emberkének, aki kommentál, vagy visszajelsz, vagy egyszerre csak szia a jóliát küld. Nagyon szeretem olvasni, amikor írtok, hogy hogyan tetszett az epizód, esetleg hogy mit mozgatott meg bennetek, vagy hogy milyen más sztori jut róla esetbe. Köszönöm, ha megosztod az epizódokat, ha ajánlod az attágítót, a csillagokkal értékeled, ez mind segíti a munkámat. És végül, de nem utolsó sorban nagyon köszönöm a kávékat, amik meghívtak a Kofi oldalamon. Független podcasterként csinálom ezt, és a kávé életben tarja az attágítót, engem pedig ében. De miut még komplett elérzékenyök, ugodunk vissza a történetbe, ami egy igazi deep tive lesz, és még mindig marad sceptikus, marad kíváncsi. Körülbelül akkor, amikor az Atlanti-óceán vizeit három kasztíliai hajó szelte át, és Rodrigo de Triana a pén egyik matróza így állt. Földe a láthatáron fogad meg ma főhősünk. Egy fény gyerek, aki megváltoztatja az orvostudomány fejlődését, és aki te ötszáz év múlva parcelként fogsz ismerni. A nemve ismerősen cseng mindenki számára, de igazán szinte alig tudunk róla valamit. Pedig egészen elképesztő alak volt mindenféle értelemben. Minél jobban belástam magam az életébe, annál több ézpontó dolgot tudtam meg róla. Ő az a típusú ember, akiről tényleg lehetne hetek beszélni, és nekem nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy mit veszek bele az epizódban és mit hagyok ki. A legendán kívül, amit éppen most hallottál és amit szerencségem írt. Én itt ebben az epizódban kevésbé ismert faktumokra, a jellme változására, és főképp a halálon túli utó életére koncentráltam, amikor is maradványai a bonzoló asztalon mesélik tovább a történetét. Amíhez többek között egy nagyon érdekes patológiai beszámolon kell magam átrágni, szóval helyezkedem kényelmesen csinálni magadnak egy jó kevét, ahogy én is csináltam, és gyere velem vissza az időben. Úkorjunk jó 500 évet vissza a középkorba. Az akkori szác területén járunk az alpok lábainál Aynzidn közelében. Egy hőregstátusz nőnek és a nemesé illegitim származású orvosnak, Wilhelmászt von Honheimnak gyermeke születik. Szándékosan adtam meg ezt a német szót: Hőreg, mert ez a szó fontos paracizó történetéhez. Egy hörregstátuszú személy a késő középkori Svájcban ugyan nem rapszolga, de nem is szabad. Kötődik egy földesúrhoz vagy kolostorhoz, magyarul talán az örökös jobbátság vagy a hűbéri függés a legtalálóbb kifejezés, mivel ez a státus súlyosabb volt a jobb bányál. Nem költözhettek szabadon, és ami még rosszabb, hogy a gyermekei is ebben a státusban születtek. Függőséget, alálrendeltséget és örökös kötöttséget jelentett. Azton még meg kell jegyeznem, hogy egy svájci hörigát a 15. 16. századra többféle formában létezett, egyes helyeken már oldódott valamennyire személyfüggés és inkább gazdasági jellegűvé vált más területeken, főképp a kolostorok körül, mint i szélben, még mindig szoros személyes jogi kötöttséget jelentett. Barát az anyja is ilyen státuszú volt és valószínűleg az iszélni bencés kolostorhoz tartozott. Amikor teherbe esett Wilhelm bombászt van Hoheimtól, a kettő közt tartagó társadalmi szakadék miatt soha nem végződhetett volna a kapcsolat törvényes házassággal, a gyermeke eleve elrett sorsot kapott, ő is hörg stát a szó lett. Accelusus anyjáról egyébként szinte semmit nem tudunk még a nevét sem. Egy nő, aki ráadásul örökös jobbágy volt, akkoriban nem számított, ezért nem maradt fent még a nevesem. Azt viszont tudjuk, hogy korán meghalt, valószínűleg még Paracelsus csecsemő korában. Paracelus státusz egyébként nagyon érdekes, mert jogilag ugyan a származása árnyéka végig kísért egész életében, de ez nem okozott neki különösebben nagy problémát. Vándorolt, tanított, praktizált szabadon. De amikor 1541-ben meghalt, a hörikárt hirtelen nagyon is számított. Az ízedoni kolostor apátja, erre a státuszra hivatkozva magának követel a hagyatékát és azonnal követet küldött, hogy elvigyjen minden ingóságát, a könyveit, a kéziratait, a felszerelését. De kezdjük az elején visszaszületéséhez. A dátum egyébként bizonytalan. Egyesek szerint 1493. november 10-én született, mások szerint 1494 tavaszán. Egyesek szerint Einzidben, mások szerint ég faluban, néhány kilométerrel aré az ördök head mellett születhetett. A források 500 év táblatából nem egyértelműek. Akkor hogy is, a kisfiú a hangzatos Stefrustus Filippus Aureolus bombást von Horheim nevet kapta. A bombás von Holheim a család neve. Wilhelm, paracelus apja orvos volt sváb nevesi családból, a Hohnheim lovagrend elszegényedett, a törvénytelen ágából származott. Pont emiatt a törvénytelen származása miatt viselte a bombás nevet, ami egy közeli falu neve volt, amit aztán összekapcsoltak a neveset von Holheim részre. Amikor pár az anyja meghalt, Wilhelm és a fia filában költöztek Karintjába, a mai Ausztriában, halógerek, a koregyik leggazdagabbár és kereskedő dinasztiája bányát üzemeltettek. Wilhelm letelepedett gyógyította a bányásokat, elátta tübetegségeiket, sérüléseiket, fémmérgezéseiket, amelyeket a föld mélyéből előkerült ércek okoztak. A források nem írják le pontosan, hogy a kisgyerek teosztósz mennyit látott ebből közvetlenül, de azt tudjuk, hogy Wilhelm bevezette a fiát a bányászat rejtelmeibe, és megismerette az érceg természetével és a fémek tulajdonságaival. És az apja megismerte a fiát az orvoslás világával és a higganjal, az ólommal, a rézzel, nem könyvekből, hanem a gyakorlatból. A kisfű látta, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik éveken átdroznak a föld alatt belégszik a gőzöket a port, látta a szenvedést, a betegséget, a halált. És Wilhelm nem csak ezt mutatta meg neki. Megtanította, hogy hogyan kell gondolkodni, hogyan kell megfigyelni, nem a régi könyvekből kiindulni, hanem a valóságból, a szenvedőtestből, a természetből. És mielőtt tovább mennénk, esik pár szó arról, hogy milyen is volt az orvostudomány tufasztus gyerekkorában. Európa egyetemei még mindig Galinos és Avisenna uralkodik. Galinos a második század görög orvos, aki gladiátorokat gyógyított Rómában és akinek írásai úgy 13 évszázad után szinte szent írásként működnek, és Ávissenna az az ipt színe a perzsa polihistor, akinek káronját minden orvoston hallgató köteles bemagolni. Az egyetemeken a humorális patológiát súlykolják a diákok fejébe. A dogmát a négy test nedről, amelyek a vér, a nyák, a sárga és a fekete epe. Ha ezek egyensúlyban vannak, mondják a szaktekintélyek, akkor az ember egészséges. De ha valamelyik túl súlyba kerül, betegség alakul ki. És mit kell tenni? Egyensúlyozni. Mint például érvágássö, hashajtóval vagy hány adással az epét kiöríteni. Az orvos egyébként ritkán figyel, ritkán tapasztal. A beteg előt, de ő a könyvet olvassa. Antig tekintélyek szavait ismét lilatul. És a sbészet. Hát az nem is orvostudomány, az készüvesség, borbéok, fődőmesterek hóhrog csinálják. Az egyetemi orvos nem pészkítja be a kezét vérrel. Az orvos a beteg vízeletét nézi meg egy üvegben, táborról. És diagnózist állít fel anélkül, hogy hozzájén a beteghez. A források azt csugalják, hogy fiatalon talán tizenévesen Teofresus beiratkozott az egyetemre. A források lipseit, Hügeni, Bécsi és feláró éveket emlétenek bizonytalul, ahol valószínűleg orvosi diplomát szerzett. Még egyszer ebben az epizódban nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy paracusszal kapcsolatban mennyire rettenetesen kevés dolog bizonyítható. Ő maga egyébként soha nem hivatkozott diplomára, sőt, megvetően beszélt a formális képzésről. Viszont elképzelem, hogy a fiatal teofrasz az egyetemi előadott teremben ül, ahogy a professor latinul mondja fel, Galinus valamelyik szövegét szó szerint, és nincs magyarázat, nincs értelmezés, csak az ősi szöveg recitálása. A diákok pedig ugye jegyzetelnek, memorizálnak, és teófaszus is ott ül köztük, hallgatja a szavakat, amelyek számára egyre kevesebbet jelentenek. És visszaemlékszik a finá hányára, a bányászokra, akik fullaszóan köhögnek, akiknek tüje feketén rohnak. A higanyra, amelyet az apja használt. Gyógyít, mondta, de ő is azok. És valami tefásztusban megmozdol. A magac énéjén nem hajlandó elfogadni, hogy ami a könyvben áll, az fontosabb lenne, mint ami a valóságban van. Hogy a könyv fontosabb lenne, mint a beteg. Egyébként valószínűleg ekkor 1915 1916 körül kezdél el használni a paracus nevet. Sok teória van, mit is jelenthet a név, az egyik magyarázat szerint a párra és a celus kifejezésekből ered, ami azt jelentheti, hogy celuson túl, utolva a híres római orvosa Aulus Cornélius Celusra, aki talán így jelképesen túl kíván szárnyalni. Akárhogy is, a 20 éveinek elején elhagyja az egyetemet. Valamikor az 1540- években összeparol, és útnak ered. Jár Német Földön, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, talán Angliában, Skandináviában, Oroszországban, sőt, egyes legendák szerint Konstantinápolban is. Ahol megáll, ott nem a professzorokat keresni fel, hanem a borbékokat, a fürdőmestereket, a valjákosokat a hóhérokat. Igen, a hóhérokat, mert a hóhér ismeri a testet. Ő tudja, hol fut az artéria, hol a véna. Ő látja, mi van a bőr alat, az izmok között a bordák mögött, és nem könyvekből, hanem mert vág, hasít, csankít, nap, mint nap, és tefásztus, adtál mellette, figyel és tanul. És van még valami hatalmas tapasztalat kincshez jutatja, még pedig a háborúk. Mivel a 16. század erején Európában nem a béki ideje. A hábsburgok és a francia korona északitáriában háborúznak, a törökök előre nyomolnak a balkánon, a sváciak meg zsoldorsként harcolnak mindenütt. És ahol háború van, ott sembek is vannak, csonkított végtagok, lőcsebek, kardvágások, csontok amelyik átszokítják a bört. Azt tudjuk, hogy per Celszusz ott van a csatatéren, de azt nem, hogy milyen csatákban. De az biztos, hogy ellátják. A sebeket. És ezeken a sáros véres helyeken tanul meg még valamit. Amit az egyetem soha nem tanított meg neki. Hogy a seb nem azért fertőzödik meg, mert a testmedek nincsenek egyensúlyban, hanem mert piszkos. Mert valami, amit nem látunk, de ott van, megmérgezi. Ezek az évek sokat változtatnak a Cordus jellem. A fiatal talán még bizonytalan egyetem is a lassan egyszer vándor orvossá válik. Nem diplomákat gyűjt, hanem tapasztalatot. Latinul már nem beszél szívesen. Egyre többet nélkül bár nem a tiszta irodalmi nyelven, hanem egyfajta keverék tájszólással úgy, ahogy az egyszerű emberek beszélnek. És paracérző megkeményedik, arrogás is lesz. Mert ő tudja azt, amit a professzorok nem, mert ő gyógyított csatatéren hozott vissza a halál árnyékából sebesülteket. Ő látta a test belsejét is, nem csak rajzolt valami pergományra festve. Ő tanult a hórtól, aki többet tud az emberi test működéséről, mint bármelyik egyetemi tanár. Mert megfigyelt, és gondolkodik, mert a saját értelmét használja nem ezer évott férfiak dogmát visszangozza. Néhány az orvostudomány rúterének kezdik nevezni, amit ő egyáltalán nem talál hízergőnek állítólag dühösen megjegyzi a idézen lőt csak egy közönséges csuhás, ő ellenben orvos, filozófus és asztonómus. 1927-ben bázelben Paracensus a karrierje csúcsán áll. Verszefön ismerik a nevét városi orvos, egyetemi tanár és mindenki róló beszél. Mert a híres humanista, Erasmus Rotterdamus, az akkori Európa talán legismertebb és legnagyobb tudósa, akinek minden szava számít, beteg, és ezért paracertus segítségét kéri. És ő meg is gyógyítja. Aztán ott az a híres, dús gazdag bázeni nyomdás Johannes Forbénius, aki Erasmus barátja, és kulcsszereplő a reneszánsz könyvnyomtatásban, akinek valami nagy baj van a lábával. A dolog annyira súlyos, hogy az orvos vagy az amputálás mellett döntenek. Frobénius utolsó mencskáként szintén paracérusért küld, és ő megment egy pársőd lábát, amikor már minden orvos lemondott róla. A hír gyorsan terjed, és Bázol városának prominens lakójává válik. Most megállhatna. Most megállapodhatna. De parátus még kevésbé fogja vissza magát és egyszerűen képtelen beéleszkedni. Állítólag nyilvánosan elégedi Avisszen a kánonját a piacéren. Állítólag, mert a kutatók ma már kételkednek ebben. A káron egy hatalmas, vaskos könyv volt ritka, értékes, drága. Valószínű, hogy a recelsz valami kisebb összefoglalást vetett a tűzbe, de a szimbolikus gesztus ugye ugyanaz marad. Utolsén pedig ez történik. Egy gazdag bázali egyházi méltóság a Nelius von Lichtenfels megbetegszik és 100 gultent ígér neki a gyógyulásért. Parátus meggyógyítja, és bár von Lichtenfels dús gazdag és befolyásos a száz guldből mindössze hatot és egy udvarias köszönőle küld. Paratelsus ezt súlyos megaláztatásnak tekintés azon módban is perli, nem a pénz miatt, az igazságtalanság miatt. Amiatt, hogy a hatalom fontosabb, mint a tudás. Amiatt, hogy az egyház emere fontosabb, mint az orvos, aki megmentette az életét. A városi törvényszég azonban a census ellen dönt, kimondva, hogy az egyházi férfinak nem kell kifizetnie a megígért összeget, csupán a szokásos orvosi díjat. És itt, mintha valami megpattannak a paracusban. Nem hallgat és nem fogja vissza magád. Nyilvános kirohanásaitól visszagik az egész város káromol vádol üvölt. A városi tanács az orvosok és a patikusok is mind ellen fordulnak. És az eszerűs dühöngés miatt ráadásul letartóztatás is vár rá. Ezért 2028 februárban menekülnie kell. Éjszaka mindent hátrahagyva. Innentől pár Célus soha többé nem talál nyugalmat. Soha többé nem marad egy helyen néhány hónapnál tovább. Csak a konfliktusok kísérék útján meg az ellenségei. De nem csak orvosként vándorol. ⁇ sok minden egyben orvos, sebész, patikus, alkimista, arszrológus, filozófus, teológus és tanár. Mindenhol, ahol megáll, tanít, diktál, ír, gyógyít, kísérletezik. És magával viszi tanoncait, segédit. Fiatal férfiak az, akik hisznek benne, akik látják, hogy amit csinál az új és más. Az egyik ilyen segédje Johannes Oporinus, egy fiatal humanista, aki 1527-ben csatlakozik hozzá Bázelben és aki két évet tölt vele. És tőle tudjuk, mert később leírja, hogy milyen volt paracusszal élni. Aparinus levelét később nyilvánosságra hozzák, és én is elolvastam, és a kép, amit a volt mester éről fest, ízegőnek nem mondható. Például leírja, hogy Paracelus esténként borfogyasztott. Sok bort. Nagyon sok. És amikor már olyan részek volt, hogy alig tudod beszélni, digtálni kezdte a műveit. A poporinos pedig szorgalmasan körölte ezeket. A mester égszóló kirohanásai híresek voltak, főképp akkor, amikor a kollégáid szívta. És most ha idéztek tőlem, mert Vitresnek tartom a kirohanásait, és nyilván németül sokkal ízebb, ha érdekel a kofőoldalon megtalálóhan az Aporinus teljes levelét németül, de legfordítva körülbelül így hangzik. Fár a Celus tiszteletre méltó kollégáit emegyezőkkel illette, ökrök és kutyamészárosok vizedett kukkoló, csunny fráterek, heremecők, kerülcs masszatolok, sziró adagolók, sírgödő szállítók, sekka. És enne véleményét nyilvánosan és többször is kifejtötte vagy éppen diktálta abban a reményben, hogy nyomtatásban is megjelennek. Elképzelem pacész kamráját, ahol a bor és a kényes gőzök szaga keveredik, ahol üvegségben furcsa keverékek bugyognak, ásványok, szállított növények lapulnak és mozárban, és üvegségben tingtórák és kenülcsök mindenféle bántalmakra hebernek szerzet. A kandalóban a tűz még pisákol, te már melegét vesztette. Dülöngélve járkány fel alá karjával, amit egy hóhértől kapott ajándékba, miközben a levegő csapkodja és közben a legnagyobb felismeréseit üvölti világgá, vagy éppen válogatott szitkokat szór a korméká. De hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem, hogy a kutatók ma már eléggé szeptikusan kezelik a papinus levelét, mert amikor ezt írta már réges régen szétvált útja Paracellusétól és érdekre fűződhetett a lejáratásához. 1533 körül 40 éves korában, Paraczus már nem az a fiatal dinamikus vándorvos, aki egykor volt. Külsőre, alacsony, zömög, melkas a domború. Acán sebb helyek a csatatérről, kocsmai verekedésből, és kopasodik. A homloka már teljesen kopasz. A ruhája, hol rongyos, hol díszes, attól függően, van éppen pénze vagy nincs, mert a pénzzel nem tud bánni. Ami van, azt vagy szétosztja, vagy elisza. De a szem. A személyben még mindig ott lobogaz a különös fény, még mindig menz abban, hogy meg tudja változtatni a világot. És nincs senki mellette. Apornész szerint paratellusnak soha nem voltak kapcsolatai. Soha. 40 évra ez szokatlan. És van egy anekdota is, miszerint Paratelsus egyik szolgája megfigyelte őt öltözködés közben, és azt állította, hogy paratersusnak nem volt külsőleg látható férfi neményszerve. A szolga ezt azzal magyarázta, hogy talán a mest gyerekkorában egy állat kiherélhette. Vagyis, hogy valami mechanikus sérülés érte volna. Ha ez igaz volt és gyerekkorban történt, akkor Paratelsus e noh lett volna. De itt néhány dolog nem pasol. Egy enóf ugyanis, akinek a gyerekkorában eltávolították a helyét, nem kopaszodik. De Parátus koz volt erősen kapasz. Továbbá az eunok igen csak magas termetőek, de paratus alacsony volt. Teh valami nem stimmel ebben a történetben. De erre majd 500 év múlva egy igazságügyi orvostani laborban kapunk majd választ. De most vissza a vándor évekhez, amelyek során a városok és konfliktusok között ír. Fégtelenül. Kényszeresen alkot. Töck között egy több kötetes munkált a szifiliszről, a francia betegségről, ahogy akkor nevezik. És megírja a parágánumat, amelyben meghatározza, hogy szerintem milyennek kell lenni egy igazi orvosnak, hogy ismernie kell a filozófiát, asztrológiát, alkimiát, és főleg az erényt és a becsületességet. De a legnagyobb műve a grósz vundásztáj, a nagy sebészkönyv. Ez az egyetlen nagyobb műve, amelyet még életében nyomtatásban lát. 1536-ban jelenik meg, ekkor pedus 43 éves. És ez a könyv elismerést hoz neki. Nem annyit, amennyit megérdemelne, nem olyan gyorsan, hogy várta volna, de legalább a sebészek az igazi gyakorlati orvosok kezdik komolyan menni. Mert a grószás náj forradalmi. Nem arról szól, hogy hogyan kell a sebeket kezelni a hagyományos módszerekkel, mohával, trájával, tollal meg egyéb unogságok rákerésével, amelyek csak rontják a helyzetet, hanem arról, hogy hogyan kell tisztán tartani őket, hogyan kell a természetes gyógyulást segíteni. És az orvosok lassúcskán fog csikorgatva szintén kezdik elfogadni. Paracertus nem éli meg a teljes győzelmet, de legalább már nem nevetik ki mindenütt. A munkája lassan, nehézkesen, de utat kezdni az orvostudományban. Négy évvel később szállcból érsel, magához kéretik, és pará célus el is megy hozzá. Talán azért, mert már kifogyott a városokból. Talán azért, mert szállcsból közel van egy szédőnhez, ahol született. Talán azért, mert az ember az élete végén hazatér. 11 szeptember 48 éves, és fáradt. Olyan fáradtság ez, amelyet nem lehet kihenni. A test remeg, talán a higantól, amelyel évtizedek óta dolgozik, talán az ígástól, talán egyszerűen az élettől ami őrölte kopatta marta őt. Néhány héttel ezelőtt elkezdődött valami, valami nem stimmel. Először csak fádalmat érez a balfülében, szórózáló fádalmat, ami éjszaka nem hagyja aludni. Nappal szédül. A hangok tompák, mintha vízben lenne a feje, középfőgyóladás. Ma antibiotikum van a kezelés mindössze néhány nap, akkor 1941-ben más a helyzet. Tehát ez tudja mi a gond. Kezelni próbálja magát. Higany. Higany, amivel évtizedek óta dolgozik, amit belcsöpöktet a fülébe. Amivel a koponyá járt kelik be körben. De nem lesz jobban. A fájdalom foglósik. A feje, mintha széthasadna. A fájdalom forró lőtető. A láza egyre magasabb, hány, nem tud enni, alig lát. Olyan erősen szédül, hogy ha megpróbál felkelni, azonnal összeesik. A gyulladás mélyebbre forrazik, át a dobhártyán a kopony a csont felé. Talán már az agy hátyáját is megtámadta. És a higany, a higany, aminek segítenie kellene, és amit egyre rövidebb időközönként vesz magához, nem segít. Mérgezi a testét. A veség kezdik feladni. A keze most már megállás nélkül re, a szájában fémes keserőiz. A par a César most már tudja, hogy mi vár rá. Ezért szeptember 21-én 3 nappal a halál előtt jegyződ küld, Strafánbsz gyenge testtől alig tud már beszélni. Dedikálja a végrendet. A hangja megtörik, alig halható, a szerem félig csukva, mert még a gyertyá fény is fáj. Szeptember 23án este a láz kritikusá válik, az úz már nem tud felkelni. Kábúalt és eszmélet között leeg. Aztán szeptember 24 halnalban, amikor a nap még nem kelt fel, amikor szállcból még alszik, patatés utoljára felnyitja a szemét. A kamrában fél homály, gyertek a pislákol egy asztalkán agyánál. Valaki ől mellette egy szolgatalán, egy tanítvány. Aztán a fájdalom hirtelen elmúlik. Nem úgy, ahogy szerette volna, nem gyógyulás ez, hanem megadás. A teste feladja a harcot, a szeme lassan lecsukódik. A lélegzete egyre sekébb lesz, és egyre lassabb. És filipuszárus bombázvon, akit párusnak neveztek, az életet a halálal cseréli fel. Bárátszos százborban, a fehér lófogadóban, alig 48 évesen hal meg. Testét az ősi szent sebestyn pesti temetőben helyezik örök nyugalomra. De ahogy élete során nem talált nyugalmat, úgy a halálában sem adatik meg neki a békés pihés. Alig 50 évvel később 1572-ben valaki úgy dönt, hogy a nagy orvos maradványai méltó helyet érdemelnek, így exhumálják és újra temetik ezúttal a temető falánál. 1752-ben már 200 évvel a halála után ismét exhumálják őt, és a csontjait ezúttal egy fém koporsóba helyezik, és egy impozáns sírpiramisban szent erekjeként őrzik. Ekkor a Paracetus mint mágus, zseni, astronómus, orvos már egész Európában ismert. Mielőtt rátérek a Paraczus beszélő csontjaira engedj meg nekem néhány gondolatot, amit szükségesnek tartok ahhoz, hogy teljesebb legyen a kép erről a csodóáról. A vándorások, a botrányok és az égő könyvek mögött ott van valami, aminek a fénye napjaink világít. Valami, amiért ma is emlékedjük a nevét, és ami nélkül a mai gyógyszerészet nem az lenne ami. Fárátzerzusz volt az, aki elsőként mondta ki hangosan, amit a kollégáért hallani sem akartak, hogy a betegség nem a testnedvek egyensúlytalansága, hanem kémiai folyamat és ezért kémiai anyagokkal gyógyító. Ez volt a jatrokémia születése, az orvostudomány és az alkímia találkozása abban a korban, amikor az alkímian még nem vált szét a kémiától. Csak két példát hozok. A laudánum az ópium alkoholos kivonata az ő nevéhez kötődik, a laudánum volt a fádolcsilla egyik korai eszköze, ezzel végre volt egy erőszer a fádalom ellen. Azt is elsőként ismerte fel, hogy a bányásbetség az a fullasztó szürke köhögés, ami a féle bányászat is ölte, nem valami isteni büntetés nem a testné rossz összetétele, hanem a foglalkozási ártalon, hogy a belégzett por és a gőz gyilkolja a munkásokat. Azt gondolhatnánk, hogy egy akkora tudású embert a kortársai legalább tiszteltek, hanem szeretek. Hát nem egészen. Amenett, ahogy a fediekben kiderült, Parcelus szinte kényszeresen ütközöl és megalkovásra képtelen ember volt, szándékosan rúgott fel tradíciókat, hagyományokat, dogmákat. És a probléma nem csak az volt, hogy Parcus új dolgokat mondott, az is az volt, hogy németül mondta. Hiszen az orvostudomány nyelve a latint volt, és ez nem csupán nyelvi, hanem elvi kérdés is volt. A latin azt üzette, hogy ez egy zárkör, a tudósok birodalma ide nem jöhet be akárki. Amikor a Césarus németül tanított és írt egyszerett két dolgot. Kinyitotta az ajtót a latinul nem tudóknak és így módon közölte kollégáival, hogy az ő tudásuk sem érbet, mint a bábáki, a hóki a várákos é. Rádásul beletiered a széhérbe. Az orvosok, sebészek és a patikusok gondosan elkülönített és egymást nem átfedő, jól jövedelmező kasztokat alkottak. Ő azonban egyszerre volt minden orvos, sebész, patikus. Éppen a kedvet tartotta. És persze, ami a legveszedelmesebb dolog volt, az az volt, hogy sikeresen gyógyított. Természetesen csodákra ő sem volt képes, és neki haltak meg páciensei, de a többséget meggyógyította. A sikerrel pedig nehéz vitatkozni. Az epizód megírására nagyon sok idő ment rá, mivel számos német, angol és néhány magyar forrásban is belásta magam, és sajnos van egy tendencia a paratorsal kapcsolatban, hogy a nagy többség dolgokat állít róla vagy az a szájában, amik egyáltalán nem bizonyíthatóak. Parácesz készíratainak egy részét a halála után rögtön elvitte az INZI kolostor hivatkozva a státuszára, emlékszel a Hörrikách státusára. Más kéziratok elvesztek a vándorlások során, és sok mindent csak jóval a halála után publikáltak. És nem mindig világos, hogy ki mit tolt a szövegbe. A szövegek egy része erősen romlott állapotban maradt ránk, közülük egy rész valószínű apokrív, és ehhez jön az, hogy a 16. századi orvosi latin és a korabeli svájci osztrák társzólás keveréke még a szakembereknek is fejtörést okoz. Amit biztosan tudunk, az az, hogy nagyon keveset tudunk biztosan. Paracelusz 1541-halt meg szegényen néhány tanítványa körében, és utána pontosan az történt, amitől valószínűleg a legjobban ondodott volna, mindenki is sajátította. Az alkimisták és okultisták csaptak le elsőként a nevére. Paraczusz valóban foglalkozott alkémiával, asztrológiával és a makrokozmosz, mikrokozmos összefüggéssel, azzal a gondolattal, hogy az emberi test leképezi az univerzumot, és hogy a csillagok állása hatással van a betegségekre. Ez a korszeremhez tartozott, ebben a keretrendszerben gondolkozott. De a halála után a misztikusok és az okultisták úgy olvasták vissza az írásait, mintha a valamiféle ezoterikus tradíció nagy előfutára lett volna. Voltak, akik szerint a szellemekkel csövegett, mások szerint az ördöggel kötött szövetséget, és akattak, akik szerint megtalálta a bölcsekét és a halhatatlanság porát. Aztán jött a homopátia. Samuel Hanneman, egy 19. századi német orvos, aki megalkotta a homopátia rendszerét, Erveinek egyik forrásaként Paraceluszt jelölte meg. A similar similarus elv, tehát hogy hasonlót hasonló vagy gyógyis, tényleg előfordul a Paratellus gondolkodásában. De a Hanneman homopátiának a második alapilléről a végtelen higitás elvétől, tehát hogy minél jobít az anyagot, annál erősebb a hatása. Paracelusz valószínűleg megfordult néhány szoros sírjában, mivel hogy ő a dosisban hét. Dosis fetit venom az az, hogy az adag teszi a mérget. Ami eredetileg egyébként így hangzik, all Ding Sint Gift and Natis on Gift, allem di Dosis maht das a Ding and Giftez. Ami magyarul egyes fordításban azt jelenti, hogy minden dolog méreg és semmi nem méreg nélküli. Egyedül az adag az, ami eldönti, hogy valami nem mére. Más szóval a homopátia pontosan ezt az elvet tagadja, ami Pátzusz orvosi gondolkodásának alapköve volt. De ezt a részletet az évszázadok során valahogy ignorálták. Aztán elérkezett a 20. század és vele a náci kisajátítás. A német nemzeti szocialisták pátersuszt mint tiszta germán tudost ünnepelték, aki szembeszegült a latin és mediterán tekintélyekkel Galénosszal, ABISNával. Ez a naratí sajnos ismerős, egy északi génius, aki lerombolja a régi idegenrendszert. A valóság az, hogy pácus szváci, illetve osztrák volt, és latinul is írt. Az életét pedig azzal töltötte, hogy Európát keresztül kasul járva, legkevésbé sem mutatva etnikai érzékenységet, orvostársai kollektív alkalmatlanságát szitta, de nem a fajukat. Szerinte ugyanis mindenki egyformán alkalmatlan volt, fajra való tekintet nélkül. De most végre nyissunk be a forenzikai laborba és menjünk a bont asztalhoz, és hallgassuk meg, miről mesélnek a csontjai. Aperterzusz halál utáni élete százborban 1993-ban kezdődik, amikor is a nemzetközi parátérzusz társaság egy rendkívüli döntésthoz. Átadja a híres orvos csont maradványait Prof. Krisztien Rájta igazságügyi orvosnak és csapatának, még pedig Prátzerzus születésének 500. évfordulója alkalmából. A kérdés, amire választ keresnek, hogy valójában ki is volt ez az ember, és mi öltö meg. Szpolner! A professor nagy nagy rajongója vagyok, és évek óta követem a pályafutását, és mivel elképesztő történelmi ügyekkel és személekkel került kapcsolatba a poncasztalán, a terveim szerint még néhány attárító epizódban vissza fog térni. De most vissza a csontokhoz, amelyek évszázadokon át őrizték titkaikat. A modern ponteremben egy rossamentes acélasztalon fekzenek a 16. századi orvos szétválogatott csontjai. A neodvény hidegen csillanak kopon a medencén a comcsontokon. A páciens 500 éve halott, de a csontjai mégis beszélnek. Az első meglepetés a test magasság volt, mert a comcsont analízis alapján paracélsz körülbelül 160 cm magas lehetett, ami ma is alacsony termek számít, a 16. században pedig azt jelentette, hogy bizonyára nem a lovagok sorába tartozott volna. Az első adat tehát, hogy alacsony volt. Pont ahogy a kortások leírták. A második, még sokkalóbb felfedezés, ami önmagában is sok kérdést tett fel. Aprofáter csapata többek között antropológiai szempontból is megvizsgálta a csontokat. A koponya egyes jegyei férfiasak, erős a szemöldök eresz, markáns, az állkapocs, az arcrobusztus, a medence viszont nőjes szélesebb. Ezért egy diszkriminácia analízis használtak, ami egy statisztikai módszer, ami megmondja, hogy melyik nemhez áll közelebb a csontváz. Nagyon leccerősítve ez így történik. A kutatók nyilván nem csak rálésznek a csontra, hanem tucatnyi ponton halszál pontosan megmérik a koponya évét, a medence szélességét és a csontok törész szögét, és ezeket a számokat berakják egy képletbe, ami megmutatja, hogy az adott lelet statisztikailag melyik nem házár közelebb. Az eredmény 31,646, és ez egy érték bocsánat a szárasságért, de ez az érték a női tartományba esik. De hogy lehet ez? Accéluszt férfiként ismerték, férfi ruhában járt, férfi néven élt, férfi orvosként dolgozott, és senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni a nemmi identitását. A professor háta szerint legvalszínűbb valamilyen adrenogenitális szindrómához hasonló hormonális rendellenesség állhatott fenn. Az adrenogenitális szindróma, amit ma kanitális adrenális hiperpláziának neveznek, egy vele született hormonális rendellenesség, amit a mellékvese egyik enzének a hiánya okoz leggyakrabban a 21 hitroxilázé. Emiatt a szervezet nem tud elég kortizalt termelni, helyette túl sok férfi hormónt a drogént gyárt, ami felborítja a nemjegyeket. Felnőtt korban gyakori a gyors gyerekkori növekedés után az alacsony termelt, a kopaszodás a nő és melkas, fokozott szörnövés, medőség és a teljes szextelenség. Ma kezelhető szteróid pótlással, de a 16. században ez egy megmagyarázhatatlan dolog lehetett. A Celsius csontjainál ez esetleg megmagyarázhatja a vegyes nemi jeleket, a férfi és koponyát, a nőjes medencét, az alacsony termetét. Emléksz el arra, hogy milyenek írták le a kortársak a kopasodó homlokkal, amit számos korabeli portra is megörökített. Azt is feljegyezték, hogy patellusnak valami furcsa duzzonata volt a melkasán, ami feltehetőleg kiakomasztjára, vagyis női jellegű melkasra utalhatott. És persze, a legfeltűnőbb, a teljes szex érdektelenség, amiről a korabeli források gúnyolodva írtak, hogy Paracelsus nem kedvelte Vénuszt. Azt tudjuk, hogy soha nem volt semmil kapcsolat sem nőkkel, sem férfiakkal, és nem azért, mert szerzetesi életmódot folytatott volna vagy elköltsö megfontolásból, hanem mert egyszerűen nem érdekelte. De most térjünk rá a halál körülményére, mert itt vágy igazán érdekesé az ügy. A faszon rájta és csoportja megvizsgálta a pátszer az alsó álkapcsát, amelyből minden fog hiányzott. Az egész álkapocs üres volt, mint egy kirabolt éxze doboz. Oki mondhatnánk, hogy ez egy 500 éves kopony és az idő egyszerűen végezte a dolgát, de egy röngem vizsgálat kimutatta, hogy a fogüregek már elkezdtek csontal feltöltődni. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges, ha a fogok még életében este, még pedig néhány héttel a halála előtt. Egy 48 éves ember nem veszít el hirtelen egy csomó fogat, ha csak nem történik valami katasztrofális a szervezetével. Profesornak a igazságügyi orvos és aki rengeteg toxikoló esetet látott a pályafutása során, azonnal volt egy gondolata, mégpedig a higany. Különböző vizsgálatok után mint a csontok kompakt állományában, mint a spongiózus szerkezetben, hol egykor a csontvelő volt, abnálisan magas higany koncentrációt találtak. A csontvelőben még magasabb lehetett a koncentráció, mint a csont kemény részében, ami arra utal, hogy a mérgezés közvetlenül a halál előtt történt, és hogy a higangnak nem volt ideje egyenletesen elosztódni. Majd öt évszázaddal a halála után is kimutatható volt a higang berekedve a csontokba, mert bár a szerves anyag elrodhat, és a csontvelő maga is lebomlott, a fém néma tanúként megmaradt. De hogyan kerülhetett ennyi higan paracélus szervezetéve is, miköz volt ennek a halálához. A válasz traikusan ironikus, és egyben talán a legtöbbet mondja el arról, hogy milyen ember is volt paracellus. Akos, merész, innovatív, de néha végzetesen téves következtetésekre is hajlamos, a saját testéről volt szó. A célzusz utolsó hnapjaiban súlyos középfőgyulladásban szenvedett, és a kopony vizsgálata kimutatta, hogy a Processus Masterius az a csont nyúlvány, ami a fül mögött tapintható. Ennek a csúcsán két kisuk található, amelyek nem természetes nyílások, hanem átfúródások egy genyező középfőgyulladás jelei, amely olyan erős volt, hogy képes volt átfurni a csontot. Az a csontnyúlvani, amit a füled mögött érzel olyan, mint egy kemény helyó szivac tele apró levegőkel teli üregekkel. Ha a középfőben levő geny nem tud utat törni kifelé, elkezdi felfalni ezt a szivacsos szerkezetet. Paracelzus esetében a nyomás akkora volt, hogy a gyulladás egyszerűen átrágta magát a kopony a csonton, mint amikor a víz utott tör magának a gáton keresztül, és előti a mélyebben fekvő területeket, ebben az esetben a nyakat és a szív környékét. Parátszer az tudta, hogy baj van, érezte a fadalmat, a lázat, a gyulladás terjedését, és mivel ő az volt, aki nem ült el betett kézzel. Hvekkel korábban, amikor bejárta az európai bányákat és tanulmányozta a bányászok betegségeit, amit egyébként senki más nem tett meg korábban, azt a megfigyelést tette, hogy az idriai higánybányákban dolgozó bányásznak különösen gyakran voltak középfülgyulladásaik, ezért valami összefüggés sejtett a higany jelenléte és a fő betegségek között. És akkor jött az az őrült, végzetesen hibás ötlet, Szimilia, Szimilibuszkurán túr, hogy az egyenlőtt egyenlővel kell gyógyítani. Ez a nézet széles körben volt elterjedt akkoriban, de hát a higany valahogy összefügg a főgyulladással, akkor talán a higány segítségével gyógyítható is. Ez volt az a logika mi egyszerűnek tűnt paracus számára, aki ugye, a már említett, az Adak teszi a mérgett ervét vallotta, és hitte, hogy a megfelelő mennyiségben minden adag gyógy. De ez alkalommal tragikusan elszámolta magát. Azt tudjuk, hogy párcus szándékosan önkezülleg higgannyal kezelte magát. Valószínűleg orálisan vett a magához, a fülébe csapektette, vagy kenőcsként alkalmazta. Az eredmény katasztrofális volt, mert a higgan gyorsan bejutott a szervezetébe, felszívódott, keringett a vérében, lerakódott a csontjaiban és a belső szereveiben. A fogai elkezdtek kilazulni egymás után este, miközben a mérgezés egyre súlyosodott, és a teste lassan feladta a kőzelmet. És közben a középfőgyulladás sem múlt el, sőt, tovább terjedt is. Most már két front között harcolt a szervezete a így mérgezés és a genyező gyulladás ellen egyaránt. A profány és csapata azonban kénytelen volt beismerni, amit minden jó igazságügyi orvos nehezen val be, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy pontosan mi ölte meg patérszost. Ugyanis legalább két forgató környező létezik, és mindegyik egyformán valószínűség, talán együtt játszva kaptak szerepet a tragédiában. Az első lehetséges ok a higanymérgezés. A higany koncentráció csontokban olyan magas volt, hogy akkuton halálos mérgezésre utalt. Ez önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy megölje. A higány ugyadja az idegrendszer, a verséket a mája gyakorlatilag minden létfontosságú szervet, és egy bizonyos szint felett már nincs visszaút. Egy másik lehetséges halálok a középp főgyulladás szövődménye, és sajnos se sem fest szebb képet az utolsó napokról. A genny a Processus Mascoderuszból áttört a csonton lefajt a fejbicentő izon mentén lefelé lefelé egészen a márkas övregig, ahol működitiszt vagy perikárditiszt az az szívizom vagy szívbuok gyulladást okozhatott, ami megölte őt. 1541-ben nem volt antibiotikum, nem volt sebészi maszidektómia, nem volt semmi, amit párzott tehetett volna a gyulladás ellen és így a gyen szabadon terjedhetett a testében. A szakértők között már egy vita tárgyal, hogy a halál át döntően higanymérgezést okozta le, vagy inkább a súlyos, fül koponya fertőzés, amelyhez a higany, csak kegyetlen, extra terhelésként társult. Utolsó rejtéként marad még a legenda a szétszabdat halt testről, ami számomra a legérdekesebb ebben a történetben, mert megmutatja, hogy hogyan vagyunk képesek mi emberek több száz év múltán is fantasztikus történeteket gyártani, ha valami megmagyarázhatatlannal állunk szemben. Salcborban évszázadok óta kering a legenda a paraczó szétszabdalt Holt testéről, és a rövid úcsva azaz a feltámasztási foráról. Ebből a legendából írtam az epód nyitó jelenetét. A szalcborgi legenda drámai, misztikus és tökéletesen beleéllik abba a paraczös képbe, ami a 17.18. század alakított ki magának az alkimista a mágos orvosról. De a kérdés, hol az igazság magva? Kitalálod a csontokban. Mivel egy professor Rajtör csapata 7 vágás nyomot talált a csontokon, amelyek tényleg kaldvágásokra vagy fejszavágásokra hasonlítottak. Akkor most valaki tényleg felszabalta a holttestet. Hát, első pillantásra úgy dönt. De aztán jött az igazságügyi antropológia egyik legérdekesebb módszere a tafonója, vagyis a csontokbomlás történetének rekonstrukciója egy kicsit olyan, mint egy idő utazás, amynek segítségével meg lehet tudni, hogy mi történt a csontokkal az évszázadok során. Egy csont, amely a földben fekszik, elsötétedik, mert a talaj behatol a pórusaiba, bevonja a felületét és jellegzetes patinát ad neki. Ha egy csontot megvágnak és utána visszakerül a földbe, akkor a vágási felület is elsötétedik, mert a föld behat a frissen feltárt felszínbe is. De amint nagyon érdekes, hogy paracelsus csontjain a vágási felületek világosak maradtak, tiszták voltak és nem szennyezőtek be földre. Tehát a vágások azután keletkeztek, hogy a csont már nem került vissza a földbe, vagyis az 1752-es exhumáláskor 200 évvel paracelzus halála után. Profeszoráta és csapata olyan jellegzetes nyomokat talált, amikre ma már azt mondanánk, hogy ezek kapkodó jobbkezes sírású ásolcsapásai, amelyek balról felülről érkeztek. A csontok nem hazudnak. Ami megmarad az professor Rájta és csapata találta meg majdnem 500 évvel később, a higgan a csontvelőben, a gyulladásnyomait, a vágásnyomokat a csontokon. Paráccélus 500 évig feküdcsendben, félreértve, kisajátítva, legendává torzítva. És aztán egy bécsi professor feltette a kérdést, amit senki nem tett felelőtte. Kés volt valójában ez az ember, és a csontok válaszoltak. Mert a természet mindig válaszol, csak tőle nem kell hozzá, és valaki hajlandó meghallgatni.