Kelemen pápa szent disznaja

Egy korban, amikor az orvoslás piócákon és imákon alapult, akadt egy pápa, aki egy harmadik opciót is bevezetett: egy terápiás disznót, ami meglepően versenyképes megoldásnak bizonyult...

Szilvinek ❤️

©Julia Fél. All rights reserved.

Ha meghívnál egy kávéra: https://ko-fi.com/agytagitopodcast

Itt találod az Agytágító Archívumot is, ahol minden tartalom szabadon kutatható. A galériában ritka képeket, a dokumentumok között ingyenesen letölthető háttéranyagokat találsz.

Kooperáció: agytagitopodcast@icloud.com

Transcript

SPEAKER_00 0:17

Vatikán 1735 egy forró augusztus délután. A barok róma levegőjében még ott a hajnali hűvösség utolsó maradványa, de a nap már kérelhetetlenül süt. Az öreg város aranykorának végén jár. Mindenütt már csillogás, hatalmas parókák és még hatalmasabb egók. De a pompa mögött a Vatikán kincses ládája korong az ürességtől. Ebben a káoszban emelkedik ki a mai főhősünk, nos, az egyik főhősünk, akinek neve köri egy különös legenda vonódot. Lorenzo Corszini, az az 12. kelempápa. Egy ember, aki 24 évet várt a trónra. Mire végre a fejre tették a tearát már 78 éves volt, és szinte teljesen vak. Egy türelmes pápa a rossz látása ellenére valami olyas valamit látott meg a Vatikánban, amit elődein nem a rend és a pénz szükségességét. Mai epizódonban arról a pápáról fogok beszélni, aki egyszerre volt róma a legszigorúbb pénzügyi igazgatója a Trévi Kut megálmodója a világ legkatolikusabb divadikátora, és egy olyan bizarr orvosi praxis fenntartója, ami mellett a mai alternatív gyógyászat is eltörpül. Ugyanis 12. kelemen olyasmiben hit, amit rajta kívül kevesebtek komolyan. Egy malac gyógyító erejében. Szia, ez itt az adágító podcast, én pedig egy kicsit megfázott Júlia vagyok. Ha réghallgató vagy örülök, hogy visszajöttél. Ha most csöppentél ide először, akkor üdvözöllek ezen a helyen a kuriózumok, csodobogarak, szokatlan narratívák mégis nagyon emberik történetek helye. Ha szereted, amit csinálok, és támogatnál az attágítót, a kofi oldalon meghívhatsz egy kávéra. Köszönöm a támogatásoddal hozzájárulsz a podcast életben tartásához. És még mindig marad szeptikus, marad kíváncsi. Mielőtt a Vatikán kertjében álló disznóba térnék, igen, jól hallottad, meg kell ismernünk ezt a 12. kelement. Ahogy röviden összefoglaljam, ő nem egy álmodozó szent faszék volt, hanem egy technokrata még pedig referendában. Amikor átvette a hatalmat a Vatikán a csőcs szélén állt, ám kelemen úgy tekintett erre, mint egy igen érdekes matematikai feladatra. Agyalt, agyalt, aztán gondold egyet és bevezette a pápai lottót. Igen, istenföldi helytartója a szerencse játékot vatikáni szintre emelte. Hogy így legyen pénz a város és a pápai hatalom újjáépítésére. Hogy egy szerencségtörés vagy zseniális üzleti húzás volt eztdél magad, minden esetre a kasszta telékett, amit kelemen égi jóváhagyásként értelmezett. A befolyó csiringelő aranyból aztán befejezte a latárni pazilika homlokzatát és megkezdte a trévik építését. És amikor úgy érezte, hogy a város szépítő és szerencsejáték szegment már kellőképpen megreformálta, gondot egyet és rálátette magát a divat világra. Kelemen a 80 éves agpápa ugyanis fejbe vette, hogy megregulálja az egyházi viseletet. És ezen azt értem, hogy hihetetlenül sok és hihetetlenül részletes rendeletet hozott. Állítólag hozott egyet például egy 20 oldalas dekrétumot, amelyben azt szabályozta, hogy mennyi díszítés hány réteg csipke és milyen selyjen fér még éppen bele egy szerzetes vagy egy püspök ruhatárába. Húz oldal a gipkéről. Ami elég sokha arra gondolok, hogy a tíz parancsolat két kültáblán elfért. Az imént elmondatok alapján azt gondolhatnánk, hogy az ilyen ember a racionalitás szobra, hogy hideg fejlő a számokkal, a kalkulációkkal, a fegyelemmel és enyhén regesznél is a csipével kapcsolatban. És akkor most jön a megökkentő részlet. Mert ugyanez a szigorú, szinte vakke megszállott reformátor a kertjében egy állatot tartott, akit udvaroncai úgy hívtak, Sanctus porcus azaz szent disó. Ami beismerem, nem olyan név, amit gyakran találni a vatikáni jegyzőkönyvekben. Ez a szürális történet a korabeli fejezések között bukkam fel, ahol bank botrányok és nepotizmus vártják egymást. A Vatikán kertjében élt tehát a terápiás szent disznó a pápa nagy kedvence. Lelki szemei mielőtt látom a szituációt. Vatikáni orvos vagyok, évet töltöttem a legjobb egyetemeken, ahol megtanultam az orvostudomány összes akkori trükjét. Tehom, hova rakjam a piócákat. Hányszer vágjak eredsz szerencsétlen pénzseimen, hogyan adagoljem az arzénos tonikomat, és hogyan használjam a higonyos kenőcseimet is persze azt is, hogy hogyan hömmögiek lehetőleg hozzáértő arszal, ha valaki a bajáról beszél. És akkor egy szép napon a pápa odajön hozzám, és azt mondja, doktor, én szeretnék egy tápiás malacot. És mivel ő a pápa, én kizárólag így válaszolhatok kitűnő ötlet szentséges atyám mekkora legyen. Akárhés a legenda szerint 12. kelemen meg van győződve arról, hogy ez a pompás állat nem csak kitűnő társaság, hanem elsőrangú lázilla is. Ezért a Vatikán gondozott kertjének egyik félre eső hűvös sarkában emeltet egy csinos kis építményt. De ez nem szentély, díszes pavilon vagy kápolna volt, hanem egy makulátlanul tiszta disznó orl Sanctus barkz otthona. Bizonyára feltetted magadnak a kérdést, mégis hogyan nézed ki egy ilyen szent disznó kezelés. Hát, körülbelül így. Vegyünk egy bíborost és nevezzük őt Gácomó bíborosnak, mert a Vatikában valahogy mindig van egy gyákomó bíboros. Ezen jából lélek napok óta lázzal küzd, és az állapotát jaj, olybá tűnik, hogy még egy komolyabb bűnat sem tudja helyre hozni. Az udvari orvosok tanács talanul hümögnek pompázatos ágya felett. Már mindent megpróbáltak. Priócázás. Semmi változás. Érvágás, semmi változás. Erre két csókolgatás, hát kitalálhatod. Ekkor azonban nyílik az ajtó és belép szelesz tínó atya a pápai udvar fér hivatalos malackoordinátora még pedig fehérkesjűben mert a protokoll ez protokoll. Kézen fogja a beteget, és így szól. Bíboros úr, őszentsége értesült arról, hogy kegyelmed már egy ideje indizponát. És mivel az orvosok csődött mondtak, Sanktus parkozma fogadja ön. Kérem, kövessen. Gyakom a bíboros megtörli a homlokát és feltápaszkodik, mert mit is mondhatna. Köszönöm de inkább maradok a piócáknál. Az útjuk a vikán tágas, árnyas kerty nát vezet. Ahogy közelednek az olfelé, csak komon kezdi érezni, hogy ez nem egy hétköznapi viz. A levegőben a rózsa illet és a friss szalma aromája viaskodik, és a távolból felhangzik egy olyan határozott röfögés, amelyben több tekintély van, mint egy egész zsinati határozatban. Tereszti atya előzékenyen haférkesztűben nyitja az ajtót. Tessék, csak akkor bíboros belép. Az ol meglepően tiszta. A levegő üde a szalma friss, az aroma nos az a malacé, de elviselhető. És ott a sarokban áll a szent tisó, rósiint, indi, és olyan ázatlan képű, mint egy kezdő papnövendék, aki épp most lopta el a misebort. A kezdelés lényege a csend és a kölcsönös tisztelet. Felesinó elmarol egy imád szent andalhoz, aki mint a malacok és az elveszett dolgok védőszentje majd figyelmezteti a páci. Nezjem! Ha a szent disznó az orrával megpöcköli, az jó jár. Aztán diszkréten távozik, mint egy komoly, aki tudja, hogy mikor kell magára hagyni az embert. Az idő megállni látszik, ahogy a nap esüt az ablakon és a sugarak a szent disznó hátán táncolnak. Látszellő is be köszön, és a bíboros, kezd ellazolni. A végtelen mennyi csende csak néha szakítja meg szelíd röfögés és figyelmeztető orböködés a szent malad részéről, hogy ugyan simolosan már meg egy kicsit ő bíborossága. Aztán elmélázva azt a néhány szem kukoricát kezdogtatni, amint szeszinó atya egyébként a malad számára hozott. A krónikák szerint a szent tesznó páciensai között akadtak, akiknek lázokat a kezelés után mintha elfújták volna. A homlokok lehűlt, a végtagjaik erővel teltek meg, és az olbor kifelé jövet már úgy lépkedtek Szent Péter városának kövein, mintha egy különös gyógyfürdőből távoztak volna. Az efféle eseteket emleged később malaccsodaként. Ma persze mosolygunk ezen báriban is voltak szkeptikusok. Néhány udvari jegyzőkönyv meg is játzi, hogy a friss levegő, a csend, a pihenés már önmagában is csökkentheti a lázat. Malacal vagy malac nélkül. Az évek évszázadok múlásával a szent tisztó története lassan beleolvad a vatikáni falak víz hangjába, és a történeti források mára már összemosódnak a legendával. Az utókor számára nehéz szétválasztani, hogy hol ér véget a jegyzőkönyv és hol kezdődnek a vatikáni anekdoták. Gyakoró bíboros kezelése egyébként ugyan vatikáni motivumokra támaszkodva, de azt én elméből pattant ki. Ebben a történetben van valami mélyen emberi. Itt van ez a fék, idős pápa, aki uralja a pénzvilágot, aki épületeket emel az örök valóságnak, de közben, amire vágyik, és amiben hisz, az az állatok illetve a természet egyszerű gyógyító ereje. De nem 12. kelem volt az egyetlen, aki állati társaságban kereste a lelki békét vagy épp a szórakozást. A vatikán nem csak a zsolosmától és disznóvisítástól volt hangos az évszázadok alatt. Volt idő, amikor elefánt trombizálás visszhangzott az ódon szent falak között. 10. leó pápa kedvence ugyanis egy albínó elefánt volt. A 16. század elején járunk a portugál király első manuel a pápa támogatását akarja, hogy a pápa portugáljának kedvezen a vagyonokat megalapozó fűszer kereskedelmiért folyó küzdelemben. De mivel nyerhetné el a pápa kegyeit? Gondold gondolt, aztán 1514-ben összepakolt néhány ajándékot és felrakta egy hajóra. Hogy konkrétan mit? A kronikák szerint a hajó gyomrában aranyból készült ajándékok mellett 43 ritka vadállat is szorongot. A kísérletet azonban egy gyönyörű, hófehér elefánt koronázta, amely három évvel azelőtt érkezett Dél Indiából konkrétan Kerolából kocsimból. Képzeld el a 16. századi matrózokat, akiknek egy több tonnás tengeri beteg elefántot kell kordában tartaniuk a hullámzó Atlantióceánon. Hanibál harci elefántai már 1700 éve feledésben merültek, és a 16. századi átlagember nagyjából annyit tudott az elefántokról, mint én a kvantumfizikáról. Sejtette, hogy létezik, de látni még sohasem látta. Amikor Hanno a Férér hegy megérkezett az itáliai partokra a tömeg reakciója egy kicsit a rock koncert és a világ vége hangulat keveréke volt. És az emberek szó szerint meg ostromolták a delegációt. A kronikák szerint útközben jó néhány kocsmát is demoláltak, ami Rómában nem feltétlenül a pánik jele sokszor csak egy átlagos kedeste. De így vagy úgy, néhány utat le kellett zárni, mert mindenki látni akarta a fehér monstrum hegyet, amely lassan macsírozott Róma felé. Erre a pápa egy íjászból álló csapatot küldött a portugál delegációhoz, a svájci gárdájából, hogy kordában tartsa a trücseléket. 1514. március 19-én a hatalmas kísérett pompás diadal menett vonul be a Vatikán városába. Egyenként adják át az ajándékokat a pápának. A legenda szerint a fehér elefánt fényűzően feldítve a ceremónia csúcspontjaként lassan a pápa elé lépett. Megállt és háromszor letérdelt a szent atya előtt. A tömeg felmarlott. Csoda, csoda! Mivel az ókori írásokban az állt, hogy az elefántoknak egyáltalán nincsenek tédészeteik. Nyilván senki nem kérdezte meg, hogy ezt az információt pontosan honnan szerezték, és az ókori írások tekintélye felül írta az anatómiát. Akárhogy is, ezután az elefánt az ormányával vizet szívott egy árokból, és aztán azonnyonban meglocsolta a jelen lévő főpapságot, amit ők kevéssé értékeltek, a pápa viszont hatázott rajta. Hánnó névre keresztelt és egy szempillanás alatt a kedvencévé vált. Egy pompás fényőző szállást építetett neki a kertben, és hó persze nem egy óban élt, hanem egy külön neki épített udvarban a Szent Péter bazilika mellett. A mahut az indiai gondozója mellett több szolga is gondoskodott róla. A pápa naponta meglátogatta új kedvencét és órátig játszott vele. Hána állítólag felismerte a pápa hangját és trombitáláss üdvözölte, ami ha belegondolsz, a vikánban eléggé meglepő hangérvény lehetett. Történt azonban, hogy 1516-ban a pápát láskényszerítette ágyba. És mintha még ez nem lett volna elég, hamarosan egy csúnyos sió is kialakult szentséges hátfelé. És ezt tetőzte a ma kolus szerzetes felbúkkalás az udvarban, aki jóslatokkal abajgatta az én disponás szentatyát. Már minthogy mint a pápa, mint hánó nem sokára szent Péter kapuján kapogatna majd jósolta a szerzetes. Erről mi volt tizedik leó vélemény azt nem tudni, azt viszont igen, hogy csak azért is felgyógyult. Hánaról ez viszont sajnos nem mondható el. Ugyanis az elefánt súlyosan megbetegedett. A pápa a retegésében az orvosit hívta, akik az elefánt légszomja alapján Angín diagnózist állítottak fel. És nem ez volt hanó egyetlen problémája, miben jól dokumentált, hogy szörnyű széprekedése is volt. És itt jön az orvostörténeti abszurditás. A vatikáni orvosok ugyanis úgy gondolták, hogy egy ilyen nemes állatnak minden bizonyal nemes gyógyszer is jár. Mm-int nemes fém. Ezért állítólag fél kilóny aranyat őröltek porrá, és keverték bele a hashajtójába. Az arany természetesen nem segített, sőt valószínűleg csak meggyorsította a halálát. 1516. június 8. teljesen kimerült elnó utoljára trintált. A 10. leóserően síratta a halott annót, abszolút vigasztalhatatlan volt és élete végéig gyászolta a kedvencét. Hánót a vatán udvarában temették el. Leó elensége egyébként hörőratokat szerjesztettek, amik azt fiaták, hogy a pápa jobban szerette az elefántját, mint a kereszténységet amiben talán lehetett valami, mivel hogy 10. Leó maga fogalmazta meg még sírjára a felért sírszöveget is. Sőt, a korszak egyik legnagyobb zseniét ráfellót kérte fel, hogy fessen egy életnagságú freskót az elefántról a vatikán bejárat a fölé. Sajnos ez az építkezések során megsemmisült, de a vázlatok megmaradtak. 1962ben a vatikáni könyvtár felújása közben a munkások hatalmas csontokra bukkantak. Először azt hitték dinoszaurusz, de aztán kiderült, hogy hánna az. A hír bejárta a sajtót. Megtalálták a pápai elefántot. A csontokat megvizsgálták és kiderült, hogy hána agyarait a betegsége miatt bekövetkezett pusztulás előtt levágták, hogy megmenték az értékes elefáncsontot. Tehát a pápai udvarban úgy tűnik a szeret mellett a kíméletlen pragmatizmus is jelen volt. Hogy pontosan mi lehetett a halála oka, azt ma már nagyon nehéz megmondani, de lehetséges, hogy az étrendje okozta. Több forrásban is olvasható, hogy a pápa a pompásban egyének maradványaival etette az elefántot. De ma már inkább abból indulunk ki, hogy az ilyen vádak valószínű protestáns körökben keletkeztek, hogy hangsúlyozzák a pápa dekadenciáját. A halálok a feltételezések szerint alapvető alultápláltság volt, csak ez valószínűleg nem gontalanságból, hanem inkább tudatlanságból történhetett. Az arany, mint gyógyszer pedig valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. De még háno az egész világ személátára aranyat nyelve pusztult bele a pápai rajongásba, 200 évvel később 12. kelme már okosabb volt. Ő nem akart világra szóló elefántot, ő csak egy csenders szövetségest akart a kert végében. Egy malacot, aki nem valamiféle politikai ajándék, hanem a lélek orvossága volt. Ma a 21. században persze már nem malacokkal gyógyítjuk a kurjai bíborosokat, de terápiás kutyák járnak a korházak kortermeibe. Lovakkal segítjük a gyerekek fejlődését, és lámákkal nyugtatjuk a szorongó páros lakókat. Talán neked is van egy kis kedvenced, aki valahogy megkönnyíti vagy szebbé teszi az életedet, és pontosan tudja, hogy mikor van szükséged egy-egy vigasztaló orbésre. Ért meg a kommentben van kedved. És ha már a hőséges társaknál tartunk, engedj meg nekem egy személyes kitérőt. Szeretnék itt és most emléket állítani Byrnak, annak a rendíthetetlen jellemű kutyának, aki 15 hosszú éven át volt a legjobb barátnő árnyéka és támasva. Borri nem régiben úgy döntött, hogy leteszi a földi porást és átköltözik egy másik helyre. Talán az égi vatikán kertjébe, ahol a kerítések alacsonyak, a csirkék pedig lassúak és kergethetők. Szúnyunk egy békében borri, legyen neked puha fű. Végszok én csak ennyit. 12. kelem a világ összes aranyánál többre tartotta a nyugalmat, amit a szent malaca mellett lelt meg. A 10. leó elefánt a halál úgy szokogott, mintha pápa így ara minden ékkövét elveszítette volna. Talán ezek a történetek nem is olyan különbözőek. Talán 12. kemen ez a félig vak öregúr látta a lényeget. A történelem nagy viharaiban, a politikai intrikák és a 20 oldalas csipek derétumok között néha csak annyi kell a túléléshez, amennyit egy dundi malac, egy játékos elefánt, vagy egy hűséges kutya tud nyújtani. És talán, néha elég egy kis csend, egy malé kukorica és valaki, aki mellettünk Van, feltételek nélkül.