A színes emberek históriája II. A kék Fugate család

Kentucky, valamikor az 1800-as évek elején. Egy isten háta mögötti kunyhóban felsír egy újszülött, ám amikor a bába a lámpa fényéhez viszi, a megkönnyebbülést dermesztő csend váltja fel, mivel a csecsemő bőre -tetőtől talpig- mély indigókék. Miért rejtőzött el egy egész család évszázadokon át a külvilág elől és hogyan vált egy sötét, démoni átoknak hitt babona a modern orvostudomány egyik legizgalmasabb genetikai detektívmunkájává? Ebben az epizódban elmerülünk a Troublesome Creek-i kék emberek hihetetlen, igaz történetében.

©Julia Fél. All rights reserved.

Ha meghívnál egy kávéra: https://ko-fi.com/agytagitopodcast

Itt találod az Agytágító Archívumot is, ahol minden tartalom szabadon kutatható. A galériában ritka képeket, a dokumentumok között ingyenesen letölthető háttéranyagokat találsz.

Kooperáció: agytagitopodcast@icloud.com

Transcript

SPEAKER_00 0:03

Gör van, Tresom Creek kent a ki 822. Az észak a csendes, kint csak a pataklocsagásra halatsz a sötétben. Egy konyhó beséből viszont egy nőzi háló lélegzete halatszik. A férj a verandán topogni minden férfi, aki nem tud mást csinálni, csak várni. Márti Fügét. 30 éves erős testalkató francia bevándorló. Még csak két évvel van Amerikában, két éve házas. A vandas deszkájén nyikorognak a lába alatt, hogy nyugtalanul ide oda járkálni kezd. A levegő hideg és nedves, a fenyő máskor megnyugtató illata most folytogató. A kunyhóban mindössze egy olajlámba pislog. Már dát a fényt a repedések között. Hallja a szomszéd asszony halkztatását, hallja a felesége Elizabeth fádelmas felnyűseit, amelyek egyre sűrűbben jönnek. A férfi tehetetlennek érzi magát. De tudja, hogy nem mehet be. Ez az asszonyok dolga. Ezért csak járkál a hangokra figyel és várj és nem is sejti, hogy ami odabent történik, arról még évszázadokkal később is beszélni fognak, és nem csak ott, kent a hegyi között. Egy utolsó felkiáltás, egy utolsó eröködés, aztán csend. Hosszú vészjóslcsend. Márában markol és kétségbe esetlen az ajtó felé indul. Ekkor a csendbe belehasít a baba első sírása. Az ódoncsült apa ekor megdermed, és a megkönnyebbülés hatalmas hullámai öntik el. A konyhó falához dőr és a csillagos ég felé költ egy imád. A konyhóban a szomszéd asszony a bába felemeli a kisbabát, elvágja a köldök zsinót és tisztogatni kezdik. Mozulatokkal, amelyek az évek alatt a kezei emlékezetévé váltak. Mozdulatokkal, amiket már sok száz úszülöttnél végzett. A most közelebb viszi a csemőt az egyetlen olalám fényéhez. A bában összeszorítja ajkait és koncentrálan szemügyre veszi a kicsit. Ez a baba kék. A nő arra gondoltálán nem kaphatott elég levegőt, ezért törzsölni kezdi a kicsit testet rutinosan. Ez néha megtörténik szüléskor. De hiába dörzeli a kisbabát a szín marad. A bába zavarodottan rá za fejét. Ez nem az az átmeneti kékes lila miceken belül eltűnik, amint az úszülött üdeje megtek levegővel. Ez más, ez mé sötét, indigó kék, tetőtől tarpik arcon és kézen és mindenhol, olyan, mintha ez a gyerek egy másik világ törvényein szerint teremtetett volna. Elizeth a fáradtságtól és fágyolomtól elcsigázva nyúja a karját. A szomszéd asszony habozik, de aztán odaadja a babát, mert így van ez rendjén. Ez az anya joga. Elizabeth magához szorítja a csemőt. A pillanat, amire hosszú hónapig várt, hogy először megye karjai vagy gyermekét, nem az, amiről álmodott. Otaként Martin a csendbe figyel. A Baba elhallgatott, és ezt követte az a nehéz formátlan csend, ami a szobában telepszik meg, amikor valami váratlan dolg történik. Mátén belép a fakonyóba. A szomszédos szony az ajtó közelében áll, háttal neki és nem szól semmit. Elizbeth az ágyon ül a babával a karjában és csak bámolja a csecsemőt. Martin oda megy hozzá, és lenéz a fiára. És a fia visszanéz rá. Élő, erős, egészséges, és olyan kék, olyan határozottan és megmásíthatatlanul kék, hogy Martin csak áll és bámulja, és úgy érzi, hogy a világ, amelyet maga köré épített, most hirtelen egy kicsit idegenné vált. Aztán leül az át szélére és elizabetrinész. Nem olyan, minden rendben lesz, mert nem tudja, hogy így lesz. Nem mond semmi, csak ő és a fi arcát nézi, és valahonnan a múltjának egy olyan zugából, amelyet régóta gondosan betemetett, előszik egy emlék. Egy unokaöcs lüi két éves lehetett, amikor meghalt, és a családban nem beszéltek róla. Merton csak néha kapott el egy-egy elsutogott félmondatot mindig szénylva. Mert nagy szégyen volt ez, mivel a gyerek a színe miatt a rossz nyelvek szerint megszállott volt, az ördögtől való. Martin megfogja Elizet kezét. Akérzelt a már ilyen fiatalon is durva is repett a kemény munkától, és elmondja, mi döntött. Itt maradnak a völgyben, nem költöznek a közeli városba. Itt maradnak, ahol mindössze maroknyiber él, akik jól ismerik egymást és összetartanak. Jobb lesz nekik itt az Isten háta mögött a hegyek között erdők mélyén útak nélküli helyen. Ahol ez a gyerek egyszerűen otthon lesz, ahol a színe nem válik ítéletté. A völgy az övék, a patak az övég, és ez a kék baba, aki most csendesen alszik Elizabeth karjában az öv. Legyen a neve zekárja. Martin döntését soha nem változtatta meg, és sosem bánta meg. A család gyorsan bővült, rövidesen hét gyerek született, amelyből négy kék volt. Trabajsten Kreak körül négy család élt a Kams, a Stacey, a Ricsi és a Smith család. Néhány konyhó, néhány arc, néhány név. Ez volt az a világ, amelyben a fű gyerekek beleszülettek, és amelyből nem igazán volt kiút a számukra. Mert a völgyön túl idegenek éltek, és az idegenek bámoltak és bántó dolgokat mondtak. Idővel zeker a felnőtt. Kék volt, erős, egészséges. A széni nem akadályozta meg abban, hogy dolgozzon, hogy éjen, mint a többiek. És amikor eljött az ideje, hogy feleséget keressen, szóban csak azok jöhettek, akik a völgyben laktak. Feségül vette ezért anyja nővérét a saját nagy. Aztán a testvére is felnőttek, és ők is a völgyből választottak párt ugyanabból a néhány családból. Az is feltűnő, hogy a keresztne az évek évtizedek alatt mindig ugyanazok maradtak, generációról generációra, majd a korabeli szokás szerint a gyerekeket felmenők és rokonok után nevezték el. Ez a név ismétléssi szokás komolyzavat okozott a kutatóknak, de err majd később. Az idők során egyre több és több utódban jelent meg a kék bőr. Mindeközben a külvilág számukra alig létezett. Nem metaforikusan, hanem ténylegesen. Kendeki keleti hegyében akkoriban nem voltak utak, csak ösvények és patakok és erdők, amelyeken keresztül az ember napokat gyalogolt, hogy eljusson valahova. Troubleson Creeket csak 1910-ben kötötték be a vasúti hálózatba, 90 évvel azután Mark Fügét megérkezett és eldöntötte, hogy marad. 90 év, három generáció. Ennyi idő alatt a Gén elvégezte a dolgát, megjelent a Kans, a Stacey a récsi családban. Ahogy a házasságok összeköték a vérvonalakat, a közösség egyre inkább önmagában fordult. Ahogy a választható házastások köre is egyre szűkebb lett, a recesszív mutáció egyre koncentráltabb formában jelent meg. Az 1890- évekre már legalább fél tucat melyikék ember élek körül. Egségesen, erősen ám teljesen láthatatlanul a világ számára, amely a völdön túl vasutakat, városokat és orvosi klinikákat épített, amelyről Troublesome Creek közösségének halvány fogalma sem volt. Eddig a legenda. És most nézzük a tudomány szemvén keresztül egy a furcsa történetet, ami, ahogy majd kiderül, izgalmas orvostörténeti kutatás és genetikai detektív munka volt. Szia! Ez itt az attágító podcast, én pedig Júlia vagyok. Ha a régi hallgató vagy, örülök, hogy visszajöttél. Ha most csöppentél ide először, akkor üdvözöllek ezen a helyen, ami kuriózumok, csodobogorak, szokatlan narratívák mégis nagyon emberi történetek helye. Ha szereted, amit csinálok, és támogatnád az attágítót, a koffi oldalon meg hívhatsz egy kávéra. Köszönöm a támogatásodal hozzájárulsz a podcast életben tartásához. És még mindig marad skeptikus, marad kíváncsi! De most vista a sztorihoz. Az első érintkezés a külvilággal nem orvosi konferencián történt nem is egy tudományos folyóiratban, hanem 1948-ban, amikor egy Luke Campus nevű férfi bevitte beteg feleségét a kente ki egyetem kórházába. Az orvosok azonban rá sem néztek a feleségre, mert azt hitték, hogy Lukenak valami súlyos és akú problémája van. Luk ugyanis kék volt. Annyira kék, hogy mindenki szívinfarktusra gondolt. Ő azonban csak állt felesége mellett és nyugodtan mondta, hogy ők a kék kamszabhoz tartozik, és hogy a bőszíne nálu normális, semmi baja, és hogy az ég szerelmére vizsgálják már meg az asszonyt. Amit az orvosok meg is tettek, de az első benyomás megmaradt. Olyan kék volt, mint a Luistó egy hűvös nyári naponta róla évtizedekkel később egy ott dolgozó orvos drashen. A nem mindennapi eset híre lassan szájrolszára kezdett terjedni az orvosi berkekben. Ezekben az orvosi berkekben dolgozott egy Ruth Handegras nevű ápolónő is, aki egészen pontosan a Házard Megyei Közegségügyi Hivatalban dolgozott, és hozzá akkor még nem jutottak el a híre a kékbőrű emberekr. Handegress keményen dolgozó gyakorlatilag nő volt, aki úgy gondolta mindent látott már, amit egy egészségügyi hivatalban látni lehet. Egészen addig, amíg egy hideg téli napon ki nem nyílt az ajtó, és belem lépett rajta egy sötét kékbőrű nő, aki vérvizsgáratot kért. Fendegress megtermett, szívrohamra gondolt oxigén hiányra, valamire ami azonnali beavatkozást igényel. Az arca és a körmei szinte indigó kékek voltak mesélte később. Azt hittem mindjárt meghalott előttem a hivatalban, de ő egyáltalán nem volt nyugtalan. A nő udvarísan elmagyarázta, hogy ő a kék kancokhoz tartozik a boly ághoz. A bőszíné náluk nem szokatlan. Ruth Pandegras nem tudta kiválni a fejéből, amit látott, és éveken át próbált érdeklődést kelteni a kék emberek iránt a gyógyítás világában, sajnos sikertelenül. Ez így is maradt egészen 1960-ig amikor is megjelent egy fiatal orvos Lexingtonból, méghozzá Medicin Kavalyn a kent a kietem klinikájáról, aki hematológus volt, tehát a vér annak betegségeivel és elrzésével foglalkozott egész életében. Most azt a hírt hallott a kertaki hegyeiben élett család, akinek kék a bőre. Ezért jártal környéked lelkesen, bár eredmények nélkül. A kék emberekkel való esetleges találkozás halvány reménye ez a minimális információ is elég volt számára ahhoz, hogy naponta 8 óra vezessen oda vissza a Lexin és házad között, hogy patakok mentén gyalogoljon, házakba kopogjon be, és mindenkit ki kérdez len, aki szót közben talál. A házard végre aztán rátalált Ruth Pedegresra, és ő pontosan tudta, holova kell vinnie őt. Együtt indultak el a dombok közé. Kávényta kíváncsisága hajtotta, Cedegrass pedig az az évek óta dédelgedett remény, hogy végre valaki komolyan veszi. Ám a kék emberek nem szívesen mutatkoztak idegeneknek. Sok óra vándorlás után végre a dombok tetején megpillantottak valakit, aki kéknek tűnt, és elindultak felé. Ám mire oda értek, hőt helye volt. A kék emberek nem voltak hajlandóak megmutatkozni, ami az orvosnak eléggé fruszáló volt. Így teltek a napok aztán egy nap, amikor kábány már majdnem feladta a házárdi klinkán megjelent két testvér Patrick és Récsér britsi. Kékek voltak, mint az ég, emlékezett vissza az orvos. Patrick a folyoson átsorgott, összegörnyedve, Récsel egy falnak támaszkodott, nem akartak benenni a város terembe. Kemény tudtuk adta, hogy szívesen megvizsgálná őket. Később elmondta, hogy a testvére zavarban voltak a kétségük miatt. Amiatt, hogy már rég megtanulták vagyok mások és hogy ez a másság szégyenni való. Az orvos kivizsgálta őket, vért vett aztán visszament legszintonba és nekilátott a munkának. A következő hetek vér minták elemzésével, labor eredményekkel, szakirodalom átolvasásával teltek. Azzal a lassú türelmes kizárásos folyamatal, amelyel az orvosok dolgoznak, amikor nincs kézenfekvő válasz. A szív rendben volt. A tü rendben volt. Tehvalami más okozza a problémát. A doktor megesködött, hogy nem nyugszik, amíg meg nem találja az okot. Aztán rábukant a tanulmányra egy bizonyos INSCO-tól aki 1960-as tanulmányában elszigetelt alaszkai inuit és amerikai őslakos közösségekről írt, akiknél örökletes methemoglobinénját fedezett fel, ami kék bőrszint eredményezett. Az alaszkai inuit és amerikai őslakos csoportok évszázadokon át ugyanolyan földrajzi és társadalmi elszigeteltségben éltek, mint a Trabellon Kiki farmerek. Szűk zárt közösségekben, ahol a házasulási kör szükségszerűen szüksebot volt, és ahol a ritka reszivek generációról generációra fennmaradtak ahelyett hogy felhívultak volna. Szco ezekben a közösségekben dokumentált kékbő egyéneket és azonosította a közös okot. A diaporáz enzím csökkent szintjét a vörösvérsejtekben. Az enzimnek, amynek a hiánya a met hemoglobin felhalmozódásához vezet. Hogy megértsük, mire jött le szkott, szükség van egy kis biokémiai ismétlése. A vörösvérsejtek hemoglobin tartalmaznak azt a fehérjét, amely az oxigén szállítja a tüdőből a test minden sejtjébe. A hemoglobban vas van. Normális esetben ez a vas kétértékű állapotban van, ezt hívjuk fel a vasnak, és ez az az álpot, ami lehetővé teszi, hogy a hemoglobse az oxigént, és elvéje oda, hogy szükség van rá. A hemoglobin spontán módon oxidálódhat, és a vas háromértékű állapotba kerülhet. Ez a feljű vas, és ha ez történik, akkor a hemoglobinál alakul. A methemogin pedig kék. De ami ennél fontosabb, nem tud oxigént szállítani. Ez egyébként nem olyan nagy dolog, mert ez folyamatosan megtörténik mindenki szervezetében. A hemoglobin egy kis része mindig oxidálódik. Azonban van egy enzim, aminek pontosan az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Mégpedig a diaforáz. Ez az enzim folyamatosan visszaalakítja a medhemoglobin normál hemoglobinnál, ezért egészséges emberben a medhemogin szintje mindig 1% alatt marad ami annyira alacsony szint, hogy nem látható, nem érezhető és semmilyen tünetet sem okoz. De mi történik, ha ez az enzim hiányzik? Vagy ha szintje olyan alacsony, hogy így már nem tudja elvégezni a feladatát. Akkor a methemoglobin felhalmozódik, és 10% felett megjelenik a kék szín a bőr. Ez egyébként cialózisnak nevezik. 20% körül már nyugtalanító tünetek is csatlakoznak a kék színhez gyengeség, szédülés, fejfájás. 30-50% súlyos problémák lépnek fel, mint a zavadság vagy az eszméletvesztés. 50% felett az állapot életveszélyes, jellemzői a görcsök, a króma és a halál. A fiét leszármazottak ment heoglobin szintje 10 és 35% között mozgott, ami elég magaszint volt ahhoz, hogy a bőrüket képre fesse, de a testük ezt az állapotot olyannyira jól adaptálta, hogy nem okozott nekik komoly egészségügyi problémákat. Káván elvégezte a teszteket Patricken és Récselen, és az eredmény ugyanaz a csökkent aforásszint volt, a rejté tehát megoldott. Amit egykor átoknak bélyege, az valójában egy enzém hiánya volt, nem démon, nem megszállottság, hanem egy apró génhiba a vér kémiai egyensúlyában. Káven én már tudta, hogy mi okozza a kék bört, de a diagnózis önmagában nem sokat segített. A kérdés az volt, hogy lehetne valamit tenni ellene, és ha igen, mit. A diforáz enzím hiánya nem pótolható közvetlenül, és nincs olyan szer, ami visszaállítaná a szintet. De káv nem adta fel olyan könnyen. Tovább olvasott, tovább kutatott, még végül rábukkant valamire, ami első pillantásra abszolytnak tűnt. Egy festékre. Egészen konkrétan a metilénkékre, amely egy élénkék vegyület, amelyet mikrobiológiai laboratóriumokban használnak a sejtek megfestésére, és amelynek első látása semmi köze sincs a vérgyógyászhoz. A metilénkék azonban rendelkezik egy igencsak különleges tulajdonsággal, képes elektronokat átadni a methemoglobinnak. És amikor ez megtörténik, a felrivas átalakul felrovassás és a háromértékű oxigén szállításs képtelen vas ismét kétértékű funkcionális vassá válik. A methemoglobál hemoglobinnál alakul vissza is a vér ismét vörös, a bőr pedig ismét rózsaszínű lesz. Kárny óvatosan örülni kezdett, és a belegyezük után befecskendezett Patricknek és Vésej 100 mg metilén kék és várt. Na nem sokat, mivel alig pár perc múlva elkezdett történni valami. Az arcuklasan rózaszínné vált, az ajkaik pirosodni kezdtek. A körmeik elvestették kékes árnyalatokat. A doktor később csak annyit mondott, hogy a testvér pár nagyon lelkes volt, hogy életükben először idézvében normálisan néztek ki. Ez volt a jó hír. A rossz hír viszont az volt, hogy ez az állapot sajnos nem tartós. A metilénykék nem marad a testben örökre a vessék kisűrik és néhány órán belül eltávozik a szervezetből, a kék szín pedig visszatér. Káven ezért tablát adott nekik szimpla metilénkék tablátákat, amelyeket naponta szedtek, és amik szedtek, normális bőszínűek maradtak. Végre mehettek bárhová, anélkül, hogy mindenki rájuk bámult volna. A teljeség kedvéért ugoljunk még egy kicsit vissza az epizód erejére. Emlékszel, hogy hogyan kezdődött ez a rész. Várt egy francia ár, aki első gyerek. születését várja. Fia Zacharia, aki elveszi a nagy. Így hallható, látható, olvasható ez a történet általában az interneten dokumentumfilmekben ismerett terjesztő cikkekben. És én is így meséltem el szándékosan, mert ez az a verzió, amit mindenki ismer. De az egy kicsit kutakodtam erre arra és mélyebbre ástam, és rátaláltam valami nagyon érdekes dologra. Egészen konkrétan egy Roberta Estesz nevű amerikai hölgyre, aki genetikai genealógus, és aki nemrég 2025-ben publikált egy cikket, amelyben valódi dokumentumokkal, adóla stromokkal, népszámlálási adatokkal, születés és halotti anyakönyvi kivonatokkal és modern DNS vizsgálatokkal rekonstruálta a fűgét család valódi történetét. Az eredmények pedig két ponton cáfolják a legendát. Martin ugyanis nem volt francia 1. A Fürgét család neve már 789-ben szerepel Rasser County adólistáján, és a család legalább 771-re vezethető vissza ugyanott. Martin árva legendája egyszerűen a szóboli hagyomány természetes következménye volt. Az évtizedek évszázadok alatt senki sem emlékezett vissza minden részletre, senki nem tudta már, hogy honnan származott a férfi. A fehér foltokat pedig az ember kitölti. Spekulál, aztán a spekuláció lassan tényként, adódik tovább generációról generációra, amíg valaki utána nem néz. A második korrektúra azonban ennél is érdekesebb. Emlékszel a vérfertőzés parszolonz félmondatra az epizód elején. A legende szerint Zacharia feleségül vette 50 évvel idősebb adnéjét. Hát, kiderült, hogy nem. Ezt megtalálta a dokumentumokat és kimutatta, hogy két különböző Zacharia füvet létezett, akiket 75 év választott el egymástól. Az idősebb 1816-ban született Zacharia valóban feleségül vette Mary Smith, Elizabeth Smith nővérét, de ez a Zekeria Martin másodagestvére volt nem a fia. A családok egymás szomszédai voltak, és mindkét családban nagyon kreatívan, generációkon át ugyanazokat a neveket használták, és ez a név ismétli szokás szülte a félreértést. A két Zekeria neve összekeveredett a szóbeli hagyományban, és ebből a keveredésből egy drámai, de legendabeli házasság született, ami egyébként bekerült Dr. Káwin tudományos publikációjába is, és onnan mindenhova, amit azóta erről a családról írtak. Mindkét pár nap két gyerekei születtek, ami azt bizonyítja, hogy a mutáció mindkét vérvonalban jelen volt, mint a fűgét mint a Smith oldalon. De a legenda talán jobban hangzik, mint az, ami valójában történt. Az orvos történet által dokumentált utolsó kék fűgét baba 1975 februárjában egy kis kórházban született és akit Benjamin Staseynek neveztek el. Amikor a szülészek világra segítették, az első reakciójuk nekik is a pánik volt. A csemő bőre olyan mélyen olyan határozottan kék volt, hogy súlyos oxigén hiányra gondoltak, szívproblémára, tüdő problémára, valamire ami azonnali beavatkozást igényel. Adtak oxigént, nem segített. Vérátömlesztést készítettek elő, és egy mentő is készen állt, hogy a babát század néhány mérföldnyire a kenteti egyetem orvosi központjával szállítsa. Ezt bensi nagymamája akadályozta meg, mert elcsípta az egyik ügyeletes orvost és megkérdezte. Hallottak már a Tellson Creek kék embereiről? Mivel az orvos a fejét rázta, a Benji apja elmesélte a családja történetét a gén, a kékbört amely generációkon át öröklik. És aztán hirtelen elnevette magát és hozzátette azt a mondatot, amely talán a legtöbb möbben foglalja össze, mit is jelent ilyen ősvesztéssel élni. Idézem. Ha megnézitek a családfámot, rokona vagyok önmagamnak. Mert az ő családvájuk nem szélesedett, hanem visszahajtott önmagában ugyanazok a nevekkel, ugyanazok az arcokkal, újra és újra. Az orvos előbb hihetetlenkedve szkeptikuson hallgatta, de a baba jól volt. Semmilyen akut probléma nem lépett fel, de a bőre egyszerűen sötét kék maradt. Ezért tesztelni kezdték ami két napig tartott. Vedhemoglobineszt, enzím teszt, genetikai vizsgálatok. Az eredmény egyértelmű volt. A kisbabánál ugyanolyan csökkent volt a diforáz enzim szint, mint káven pacienseinl másfél évtizedel korábban. Ezután bengi metilénkéket kapott és perceken belül rózsínűvé vált. Ám a mentilénkék néhány órán belül álladta benzzi szervezetét, mert a vesély kiszűrték ahogy minden esetben. De Benzi esetében ez nem volt hosszú távú probléma, mert valami váratlan dolog kezdett történni. Fokozatosan az első néhány hónapban, ahogy pedig növekedett, a kék színnel elkezdett halványodni. Nem a metilényk hatására, mert az ugye gyorsan elhadta a szervezetét, hanem magától. Fokozatosan hétről hétre. 7 éves korára a kék szín szinte teljesen eltűn. A rejténi magyarázat a genetikában rejlik. Bensi heterozigóta volt, ami azt jelenti, hogy csak az egyik szülőjétől kapta a mutált ként, a másiktól normál ként örökölt. A heterozigótáknál az enszín hiány kevésbé súlyos. Újszülött korban azért volt látható a kék szín, mert az úszülőtek általában kevesebb diforál enzímmet termelnek. Aogy bensi szervezete érett, ahogy az enzinermeléssel emelkedett, úgy állt vissza a methemoglobin szintje egy olyan tartományban, amely már nem volt látható a bőrön. Ez különbözteti meg őt a korábbi generáció kék embereitől, akik viszont homozigoták voltak, és akiknél az enzim hiány tartós is teljes volt. Náluk két mutáltként volt egy az anyától, egy az apától, mint két rossz kulcs, amelyek együtt mégis kinyitnak egy ajtót, amit külön-külön nem tudnának. Benji a Fairbanksben él a laszkában. Az észenkenteki egyetemre jár, megházasodott, dolgozik, teljesen átlagos életet él olyan, mint az összes többi ember körülötte, egyetlen apró kivétel. Hideg időben vagy ha nagyon dühös, az ajkai és a körmei elképülnek. Ilyenkor felfeslik bengi öreg, a gének emléke, amely nem dönt el teljesen csak visszavonult, és néha egy hideg a laszkai reggelen vagy egy hirtelen felbanó indulatban egy pillanatra újra.