Tudatos Döntések

„Ördög Nóra: Nem tudok erőből lassítani – Tudatos sodródás és valódi döntések”

• Remind Podcast Studio • Season 1 • Episode 1

Share episode

Tudatos Döntések – új podcast a Remind Podcast Stúdióban

Lehet-e mindig tudatosan élni? Valószínűleg nem, hiszen nem vagyunk gépek, hanem esendő, érző emberek. Mégis életünk irányát nagyban meghatározza, hogy bizonyos helyzetekben milyen döntéseket hozunk, és mennyire tudatosan.

Ebből a felismerésből született meg Szilágyi Gábor új podcastja, a Tudatos Döntések, amely a Remind Podcast Stúdió első műsora. Az adásokban ismert emberek mesélnek életük fordulópontjairól, olyan döntésekről, amelyek akár előre láthatóan, akár csak utólag visszatekintve sorsfordítónak bizonyultak. A szakértők pedig segítenek megérteni, hogy olykor miért olyan nehéz egy-egy döntést meghozni.

 A tudatos élet alapja: a döntés

 „Sokáig azt hittem, hogy a tudatos élet arról szól, hogy mindig mindenben a lehető legtökéletesebben cselekszünk. Ma már tudom, hogy ez illúzió. A tudatosság ott kezdődik, amikor felismerjük: döntéseink hatással vannak a jövőnkre. A kérdés csak az, hogy milyen emberré válunk, aki ezeket a döntéseket meghozza” – mondja Gábor, a podcast házigazdája.

 A műsor célja, hogy megmutassa: a tudatos döntés nem csupán logika vagy racionalitás kérdése, hanem önismeret, önreflexió, sőt, önszeretet is kell hozzá. Ahhoz, hogy valóban jó irányba vigyenek minket a döntéseink, kapcsolatban kell lennünk saját magunkkal.

 Emberi történetek, szakmai szemszög

 A podcast minden epizódja két irányból közelít. Egyrészt személyes történeteken keresztül: ismert emberek osztják meg életük meghatározó pillanatait, amikor egy döntésük alapjaiban változtatta meg a pályájukat, kapcsolataikat, vagy éppen a mindennapjaikat. Másrészt szakértők – pszichológusok, coachok, mentális trénerek – segítenek abban, hogy jobban értsük, mi zajlik bennünk a döntéseink pillanatában, és hogyan fejleszthetjük a képességünket, hogy tudatosabban válasszunk a lehetőségeink között.

 Miért éppen most?

 A mai világban, amikor rengeteg inger, információ és elvárás zúdul ránk, egyre nehezebb meghallani a saját belső hangunkat. Pedig hosszú távon nem a körülmények, hanem a döntéseink alakítják az életünket. „A tudatos döntés képessége nem velünk születik, hanem tanulható, fejleszthető – és ez adja a podcast igazi értékét” – mondja Gábor.

 A Remind küldetésének része

 A Tudatos Döntések a Remind ökoszisztémájának szerves része: ugyanazt a küldetést viszi tovább, amely a Remind Bookazine-t, a BookBar eseményeket, a Remind Connect rendezvényeket és a Remind.hu-t is mozgatja. A cél változatlan: segíteni az embereket abban, hogy tudatosabb, teljesebb életet éljenek.

 Ez a podcast újabb csatorna, amelyen keresztül emberi történetek és szakmai tudás találkozik.

 A Tudatos Döntések podcast szeptember 11-től érhető el a Spotify-on, az Apple Podcasts-on és a YouTube-on.

Nagyon nagy szeretettel köszöntünk mindenkit a Remind Magazine legújabb podcastjében, tudatos döntések, és Szilágyi Gáborral beszélgetek, aki a Remind Magazine alapító tulajdonosa. Mr. Remind, azt hiszem, szoktalak így apostrofálni. Igen, először nem annyira szerettem, de most már azért megszoktam. Mert hozzá szoktál? Szerintem erre legyél büszke, de húzd ki magad, és tényleg. Azt nem teljesen értem, hogy most miért én ülök itt, és miért te ülsz ott, illetve egy kicsit értem, mert egyébként, ha tudatos döntésekről van szó, akkor szerintem a te karrierutad, azok a cégek, amiket felépítettél, ahogyan az életedet intézed, szóval ez abszolút példaértékű. Tehát lehet, hogy tényleg egy ilyen nyitóadást azt a te történeteddel kéne kezdeni. Igen, hát itt le is lőtted a poént. Tehát az a nyitóadás. Tehát ez az első, és magának a Remind csatornának is többféle podcastje lesz, de én vállaltam be ezt a feladatot, hogy valójában a missziót meg tudjam mutatni. De jó. És mivel kérdezett, hogy ez mi, hát ez a tudatos döntések. És mielőtt így elkezdtünk forgatni, beszélgettünk róla, hogy azért lett tudatos döntések a címe, mert ha végig gondoljuk azt, hogy az ember tudatosabban akarja élni az életét, azt nem úgy kell elképzelni, hogy reggel, mint egy robot tudatosan kell fel, és akkor mindent úgy csinál. Mert nyilván ez lehetetlen, és nem is erre szeretnénk vállalkozni, hanem arra, hogy rájöttem, meg rájöttünk itt a kollégáimmal, hogy valójában a tudatos élet az egy tudatos döntéseknek a sorozata. Engem nagyon sokszor gyanúsítanak azzal, hogyha végignéznek az én karrierutamon, akkor itt ez úgy néz ki, mint hogyha én megterveztem volna ezt egy kockás papíron még gimnazista koromban, és aztán ezt a nagyon alaposan megtervezett tudatos utat járnám folyamatosan, és akkor mindig elkezdek tiltakozni, mert hogy ebbe van valami, nem tudom, olyan furcsa, rideg, számító, nem tudom, attitűd, vagy valahogy úgy néz ki, mint hogyha ez tényleg így történne, és én viszont, ha visszatekintek arra az útra, amit bejártam, én azt érzem, hogy ilyen tudatos sodródónak nevezném magamat, tehát azok a lehetőségek, amik adottak, illetve azok a válaszutak, amik elé kerültem, hogy nyilván hoztam döntéseket, és ott tudatosan végiggondoltam, hogy most ebben vagy abban az irányban szeretnék tovább haladni, de én soha nem számoltam ezt így nagyon előre ki, és nyilván később látom, visszatekint, hogy ez kirajzolt valamilyen utat. Ez nálad hogy volt? Hát ugye az egész Remind az úgy indult, és mi már egy picit, de régebb óta ismerjük egymást, amikor én egyszer csak megbetegedtem mentálisan, és elég mély pontra kerültem, tehát ilyen pszichiatiai helyzetbe kerültem, és ez volt az a pont, amikor az életemért küzdöttem. És ez a küzdelem, és igazán maga a podcast az nem erről szól, de az eredet történeti azért innen indul. Ez kellett töntenem azt, hogy először is, hogy én soha nem szerettem segítséget kérni. Ez az első pont, hogy segítséget kell kérnem. Tehát talán ez volt a legnehezebb. És ez a segítségre adásul orvosi segítség kellett. Tehát ez már nem egy sima, egyszerű terápiáról volt szó, hanem itt gyakorlatilag olyan pánik rohamaim voltak minden nap, ami gyakorlatilag egy olyan mélységbe vitt. Ezt visszavezetted, hogy ez mitől volt? Tehát, hogy a szervezet egy nyilvánvalóan jelzett nagyon egyértelműen, de hogy ennek volt valami konkrét hóka? Nyilvánvalóan azért, ma már mondom nyilvánvalóan, mert hát rengeteg mindent elfojtottam, és valójában ezek az elfojtások akarnak utána kitörni. Igen, ám csak itt az a rossz, amikor az ember gyerekkorától fojtja el ezeket a dolgokat. Tehát az, amikor ez megtörtént, az egy konkrét eseménynek volt köszönhető, de ha lehet mondani, az csak egy triggerpont volt. Akkor, amikor valójában kiborulta a bili, és ez olyan szintig történt, hogy ez gyógyszeres kezeléssel járt, nyilván egy komoly pszichoterapiával járt, és nagyon sok mindent meg kellett tanulni. Meg kellett tanulnom meditálni, légzésgyakorlatokat csinálni, mosolyogtam magamban én, aki a Plenolt is csinálom, hogy elő lett írva nekem, hogy hálanaplót kell írni minden nap, kötelező volt hálanaplót írni, és rengeteg könyvet elolvastam. A meditációról, a légzés technikákról, a hogy nyugtassuk le magunkat, mi a helyzet a belső gyermekkel. És ha jól gondolom, most itt évszámokról is beszéltünk, szóval ez már egy olyan életszakaszban ért, amikor szerintem te azt gondoltad, hogy téged már nagy meglepetések nem fognak érni. Te már tudod, hogy az élet az hogyan működik, mit hogyan kell csinálni, létrehoztál már egy csomó mindent, és bam. Igen, hát ez közvetlenül az 5x előtt volt egy évvel. Az 5x előtt. Egy évvel, és igazán annyit érdemes tudni, vagy ami egy nagyon megragadó élmény volt, amikor ezt úgy éled meg, hogy észszel mindent értesz. Tehát, hogy mindent, csak nem működik úgy belül semmi, mint ahogy észszel végig gondolod, és egyszerűen szétválik az érzelmeid, a belső világot szétválik az értelmettől. És ez a legiesztőbb, amikor nem találkoznak egymással. Pedig nyilvánkorában te is úgy élted az életedet, hogy amit te elhatároztál, eldöntöttél a felét, tettél lépéseket, és aztán azok a dolgok megtörténtek. És amikor ezzel az ember szembesül, ez nem mindig van így, ráadásul, mert tényleg az életének egy jelentős részét leélte így. Szóval az akkor egy ilyen teljes paradigmaváltás, nem? Egy abszolút új kezdet. Hát ez egy új kezdet, és a végén volt egy olyan pont, amikor túl voltam rajta, akkor végig gondoltam, hogy mi volt ennek a szabályossága. És az egyik legfontosabb szabályosság az az volt, hogy amikor az ember ilyen helyzetben van, akkor nem tervez öt évre előre, hanem megtervezi azt a napját. És örül, hogy az túléli. És amikor ez megy, akkor lehet szépen lassan előrébb menni, és gyakorlatilag maga a Remind történet az innen indult, hogy szóltam a kollégáimnak, hogy figyeljetek, ez egy nagyon átütő élmény volt számomra. Azóta azért több kollágám is átélt ilyen nagyon-nagyon komoly változásokat az életébe, és akkor így indult el maga a bukazin. Igen ám, csak hogy mi nem egy bukazint akarunk csinálni, hanem van egy missziunk. Az a missziunk, hogy szeretnénk, hogy ha tudnánk segíteni az embereknek abban, hogyha már kezdik kapisgatni, hogy valamit változtatni kell az életükön, akkor mik legyenek azok a kapaszkodók. És a tudatos döntések azok arról szólnak, hogy embereknek a történetein, ördögnóri történetén keresztül megértsük azt, hogy voltak-e olyan pontok. És szerintem talán ez az a pont, amikor cseréljünk helyet, és akkor átmegyek vezetőbe, és akkor te leszel a vendég. Egy utolsó kérdés még bennem szorult ezzel kapcsolatban, ezt még feltehettem innen a vendég oldalról is, hogy most útolag szerinted meg tudtad volna akadályozni ezt a folyamatot? Meg tudtad volna állítani? Tehát észrevehetted volna korábban a jeleket, vagy erre nem volt esély? Esélytelen. Ehhez olyan mély önismeretre van szükség, hogy azóta már megy. Tehát, hogy be tud azonosítani, hogy most egy gyerekkori sémát kapcsol be, és ezt így online kell tudni. Hogy hoppá, most azért érzem ennyire rosszul magam, azért szorongok ezen a dolgon, mert bekapcsolt az a valami, és ha tudatosítod, akkor tudsz vele. Azt szokták mondani, hogy ezt soha nem lehet megoldani, mert együtt lehet vele élni. Meg lehet tanulni jól együtt élni ezekkel a dolgokkal. Valójában itt a felnőtt külső éned a gyermeki belső éneddel találkozik, vagy nem találkozik, és gyakorlatilag ebben a betegségben volt először, hogy muszáj volt valamelyest szembesülni vele, hogy hát most már találkozni kéne azzal a belső. Szóval. Azért sohajtozok nagyokat, mert szóval a mi élet ritmusunk, vagy az én élet tempóm is eléggé magában hordozza azt, hogy ezt vajon meddig lehet ezen a hőfokon csinálni, meddig lehet ilyen, tehát nagyon sok figyelmeztetés kapok kívülről, akik így ránéznek mondjuk az én dolgaimra, hogy úristen, hát azért lassítani kéne, meg tudatosabban hozni bizonyos döntéseket, és még nem vagyok ebben elég jó, hogy ezt így a gyakorlatban át tudjam ültetni. Igen. Közben nem mutattalak be, mert nyilván egy egész országnak nem kell bemutatni téged. Mivel mi egyéb módon is voltunk kapcsolatban, ezért azt látom, ha kívülről nézem, ezt én is vissza tudom neked jelezni, hogy egy jókedélyű, kedves, mindenkire odafigyelő, nagyon precíz, pontos, professzionális embert ismertem meg benned, és amikor leültünk beszélgetni, hogy e mögött mi van, valójában bevallom őszintén, akkor kezdette jobban izgatni, hogy na, akkor mi is van e mögött a profi, csillogó, nagyon pörgős, tehát ezt a mai napig nem tudom megérteni. Tehát nekem is, meg mostanában elég pörgős időszakon van, de veled nem fogok versenyre kelni. Meg azt, hogy mennyire kell tudatosnak lenned abban, hogy akkor mikor jelölitek ki azokat az időpontokat, amikor akkor most éppen nem dolgozol. Ez a durva, igen, hogy azt is ki kell jelölni. És pont most jött szembe, nyilván az ember bevonza ezeket az insta bölcsességeket is, amikkel éppen dolga van, tehát az algoritmus tudja, hogy milyen tempóban, hogyan kell ezeket adagolni. Nem az az igazi luxus, vagy ez a menőség, ha tele van a naptárad mindennel, hanem az, amikor a spontán dolgoknak is marad helye abban a naptárban, és nem vagy betáblázva, hogy ez egy ilyen kicsit ellentmondás, mert azt gondolja az ember, hogy ha valaki sikeres, akkor nyilván annak az az ismérve, hogy folyamatosan valahol szükség van rá, dolga van, míting, rendezvény és a többi, és a többi, de hogy az igazi nagy luxus meg mégiscsak az, amikor nincsen ennyire tele a naptáradban, megtehetett, hogy ne legyen ennyire tele. Hát az már azt érzi az ember ilyenkor szabadságnak, nem? Azt érzi szabadságnak, és nyilván nagyon sokszor érzem azt én is, hogy hullaszton sok a dolog, és nekem most az elmúlt pár évenben volt ezzel kapcsolatos önvizsgálatom. Mennyi időnk van erre a beszélgetésre, Gábor? Jó. Ez a podcast arról szól, hogy kicsit kíváncsi vagyunk a mészségekre. Szóval különböző szerepeimben nyilván próbálok tényleg, amennyire lehet maximálisan helytelni, és azt már elfogadtam, hogy ez nem mindig sikerülhet, különösen ugye egy idő pillanatban az összes szerepemben maximálisan jó lesz. Azért maximalista én ennek elég nehéz megemészteni azért, nyilván. Először egyébként akkor szembesültem ezzel, amikor kitűnő tanulóként érettségi után elkezdtem főiskolára járni, majd a főiskola első fél évét még végigcsináltam rendes erőbedobásra, és utána elkezdtem dolgozni a tévében, ami egy óriási szerelem lett, és rájöttem, hogy bizony a kettőt nem tudom ugyanolyan erőbedobással csinálni, tehát el kell fogadnom, hogy én, az eminens jó tanuló, a főiskolára nem is bugdácsolni fogok, de közepes eredményekkel fogok tudni továbbhaladni, ha egyébként én mellette elkezdek dolgozni, és az nyilván sokkal fontosabb volt nekem, hogy a tévés útam elindult, mert éreztem, hogy ezzel nekem tényleg van dolgom, és azért ezt elég nehezen emésztettem meg, hogy ott ez így nem fog működni. Van egy ilyen perfekcionista lélek is. Abszolút, és azért ennek már kutattam a nyomait, vagy az okait, hogy ez vajon miért alakult így, és pont, amikor a meddőségi küzdelmünk elindult, és a miciért kezdtünk küzdeni, ugye a férjemmel, Palkóval, akkor kellett megint egy ilyen nagy önismereti utazást tenni ebben a dologban, hogy vajon mit akar nekem ezzel tanítani ez a helyzet, ugyanezt gondoltam, és ahhoz voltam szokva, hogyha én valamit elhatároztam, valamit kitaláltam, akkor előbb-utóbb ráismertem a hozzávezető lépcsőfokokra, és akkor szépen tudtam haladni előre, és ez volt az első olyan dolog, amiben nem tudtam én irányítani. Tehát, hogy hiába tudtam, hogy nagyon szeretnénk gyereket, tudtam, hogy ettől az embertől szeretnék, azt is tudtam, hogy nincs egy ilyen karrierista gád bennem, hogy akkor jaj, most mi fog történni, ha éppen most megakad ez a tévés ív, amit elkezdtem építeni. Én tényleg nagyon szerettem volna gyereket, és a szervezetem meg mégsem akart ebben így kötélnek állni, és akkor kellett megértenem, hogy ezt például nem tudom mefolyásolni, tehát ez nem az akaratomon fog múlni, hogy ez hogyan alakul, és talán amikor tényleg eldöntöttem, vagy el tudtam őszintén engedni, és ezt a szót azért kerülöm nagyon, mert nagyon sokan mondják, engedd el, hogyha mondjuk valamilyen nehéz helyzet elé kerülsz, és nem tudsz rajta változtatni, ezt nyilván nem lehet kérni senkit, hogy engedd el, mert ha valamit nagyon akarsz, akkor azt azért akarod annyira, nem tudod elengedni, tehát ez nem egy tudatos folyamat, de el tudsz jutni arra a pontra, amikor már tényleg azt érzed, hogy mindent elkövettél azért, hogy ez megtörténhet, de nem tudsz igazából ráhatni, hogy feladod, és nekem ez egy nagyon-nagyon fontos ráibredés volt, hogy a szó, ha kibontod, hogy feladás, az valójában nem azt jelenti, hogy te erről lemontál, hanem hogy feladom ezt ott, nem tudom, kik vannak ott odafent, hogy ez innentől kezdve már nem az én hatásköröm, vagy akkor majd ott fönt eldöntik, hogy ennek mi a sors, és valójában ez maga az elengedés, amikor már rájössz, hogy ez már nem az én döntésemem múlik, nem az én hatásköröm, hanem el kell, hogy engedjem, és majd ott fönt eldöntik. Igen, azt az érdekes, hogy nincs új nap alatt. Mert valóban vannak mondatok, amik a közbeszédben kiürülnek, de valójában én azt veszem észre, hogy minden ember életében eljön az a pont, amikor jelentéssel töltődnek fel ezek a üresnek tűnő szavak. Igen, egyébként igen, és akkor kezd el tényleg dolgozni benned. És valójában ez az az út, igen. Na, de visszakanyarodva, hogy nagyon sok minden történt nyilván az elmúlt húsz-huszonöt évben. Nekem körülbelül két évvel ezelőtt volt az, amikor úgy elkezdtem a különböző szerepeimben egy picit elbizonytalanodni, és keresni kezdtem a kapaszkodókat, és majdhogy nem a munkám maradt az egyetlen, amiben úgy biztosnak tudtam magamat érezni, hogy ha beraktok egy kamera elé, meg kapok egy mikrofont a kezembe, akkor azt nagyjából tudom, igen, hogy mik a kereteim, és azt meg fogom oldani, és abban tudtam kapaszkodni, hogy ebben biztosan jól tudok funkcionálni, de az összes többi szerepemben elkezdtem egy kicsit keresni a helyemet, azt, hogy jól csinálom, nem csinálom jól, ebbe benne van nyilván az anyasságom, mint feleség, most már 17 éve leszünk lassan együtt a Pankóban, eléggé hosszú-hosszú ideje, és nyilván pont az ilyen dolgokról, hogy olyan jó volna ezekről úgy beszélni, hogy aztán ezt ne cincálják szét a bulvárlapok, de nyilvánvalóan minden normális 17 éve tartó párkapcsolatban vannak nehezebb időszakok, könnyebb időszakok, nyilván nekünk is vannak ilyen időszakaink, és tulajdonképpen, ha kívülről valaki ránézel rá a kapcsolatra, akkor csak a szép dolgokat látja, mert azok a felületek, amiken kommunikálunk, azok általában nem alkalmasak arra, hogy ott ilyen random elkezd ilyen hétköznapi, nem tudom, cívódásokról vagy bármiről kommunikálni. Tök jó volna minél több, mondjuk egy ilyen mélyebb podcastbeszélgetést mutatni az embereknek, ahol egy kicsit jobban van arra lehetőség, hogy az ember ezt is odarakja, hogy ez nem minden mindig olyan tökéletes, persze tökéletes pillanatokat szívesen osztod meg, ahogyha egyébként vannak nehézségeid, akkor meg amúgy se kommunikálsz se, még a barátaiddal se feltétlenül, vagy a szüleiddel se feltétlenül kommunikálsz, és szerintem azt se lehet mindig számon kérni a másikon, hogy akkor most miért nem rakod ki a rossz dolgokat is. Nyilván az ember a nehézségeiről is kell, szerintem, hogy beszéljen és fölvállalja ezeket, de ezek a social felületek nem igazán alkalmasak. Annyira instant módon fogyasztunk ott is tartalmakat, hogy ott szerintem nem nagyon lehet ebben úgy elmélyülni, vagy jobban elmagyarázni, vagy körülírni, de 44 éves leszek, most már hamarosan, és egyszerűen elkezdett ezt foglalkoztatni, hogy mi is az életértelme, mi az az út, amit eddig bejártam, merre felé tartok, hogy mi van még hátra, már lassan béoldal, vagy már régeségen béoldal, fene se tudja, szóval hogy... Most jön a java. Most jön a java, oké, jó, ezzel megnyugtad, szóval valóban lehet, hogy eddig nagyon tudatosnak tűnt, ami történt, de valójában ettől a ponttól kezdvek én igazán jól és tudatosan irányítani úgy az életemet, vagy az életünket, hogy minden olyan dolog bele tudjon férni, amit egy életbe az ember szeretne beleszuszakolni. Még úgy is, hogy egyébként azt gondolom, hogy az az élet, amit mi élünk, az iszonyatosan tartalmas és intenzív. És akkor most csapongani fogok, mert ilyen, mindegy, szóval jönnek a fejembe a különböző gondolatok. Amikor a reggeledik szülőapomat betöltöttem, akkor nagyon intenzíven a környezetemből felerősödtek ezek a hangok, hogy lassulj le, most már elérted a 40-es kort. Még a születésnapomat is, ahol ünnepeltük, Santorini-re rabolt el a férjem, és ott ünnepeltem a 40-edik szülnapomat. Az apartman, amit béreltünk, az apartmannal szemben volt egy tábla, egy ilyen közlekedési lámpa, egy 40-es korlátozó tábla, és alá volt betűkkel írva, csak hogy még a hülye is értse, még én is, hogy slow down, és egy 40-es, és mondta apa, hogy na hát ez valószínűleg nem véletlen, hogy most pont itt vagyunk, és értsd meg, hogy le kell lassulni. Én azóta tényleg, mivel ez egy ilyen külső elvárás is az irányomban, meg ugye mindenki annyira ezt nyomja, hogy próbáljak lelassulni, én tényleg elkezdtem ezt megpróbálni beépíteni az életembe, és azt vettem észre, hogy sohányos ez sem lehet igazából erőltetni és sürgetni, mert nem éreztem jól magam igazán a bőrömben. Elkezdtünk dolgokat leépíteni, visszafogni, lelassítani, és arra jöttem rá, hogy nekem annyira a lételemem az, hogy előrefele haladjunk, hogy fejlődjünk, és annyira az ösztöneimmel, de szerintem mindenkinek az ösztöneivel ellentétes az, hogy ezt így visszafele kezdjük fogni, hogy ez csak akkor tud működni, ha azt valójában fejlődésnek és előrelépésnek tudod megélni, hogy visszafele megy az egész. És a mai őrdög Nóri mit tekint előre menetelnek? És most vagyok abban, hogy ezt a fajta elvárást is elengedtem, és nekem meg kell azt értenem, hogy nekem van egy alapsebességem mindennel kapcsolatban, a beszédtempóm, ahogyan vezetek, ahogyan gyalogolok az utcán, ahogyan a dolgaimat szeretem intézni, és ez egy viszonylag gyors tempó, de ez az én tempóm. És hogyha én most erőltetetten próbálok ellene dolgozni, az egyszerűen nem jó érzés nekem, én attól nem vagyok jól a bőrömben. Tehát nekem most még, aztán majd biztos ez is el fog jönni, nekem nem szabad ez ellen dolgoznom, még akkor sem, ha mindenki, aki a környezetemben ott áll mellettem, azt mondja, hogy te hülye vagy. Tehát hogy lassíts. Hogy ez az üzemi sebességed, vagy ez az üzemi hőfokod, nem? Nekem ez az üzemi hőfokom, és nyilván ez majd fog lassulni, de nekem nem feladatom feltétlenül, hogy ezt erőszakosan és mesterségesen megpróbáljam lassítani, mert megpróbáltam, és azt tapasztaltam az elmúlt pár évben, hogy nekem ez nem volt jó. Nem éreztem jól magamat a bőrömmel. Pali nem próbál ebben segíteni neked? Mert valahogy én őt úgy képzelem el. Ő lassítana, és ha már tényleg ilyen konfliktusokról beszélünk, nyilván az egyik fontos ütközőpont, hogy egy picit más sebességen pörgünk. És ő nyilván sokkal jobban igényelni, és igényli is, és azért vannak ilyen pillanataink is, nyilván nagyon sok, hogy együtt lassuljunk ebben a dologban, de én ezt nagyon hosszú távon, ezt nem azt mondom, hogy nem bírom, csak nekem szükségem van a pörgős dolgokra is, és ezeket nagyon jól megélem egyébként a munkámban, és nagyon szeretem a munkámat, és szeretek dolgozni, és pont azért, mert ott meg pörgés van, és ezt kell egy kicsit összehangolni, hogy megélhessem azért ezt a fajta ördögnóri tempót is mondjuk a munkában, de aztán utána letudjak egy kicsit lassulni mondjuk a családom körében. Pont ez jutott eszembe, hogy oké, hogy ott a Pali, és itt ugye elárulok egy titkot, hogy én elég régóta ismerem őt. És őt tudom, hogy ő szereti kiélvezni az életnek azt a picit lelassulva, és ez már akkor is így volt, amikor én őt meghismertem. Mert neki meg ez a tempója. Akkor itt jön a kérdés, hogy oké, akkor a Palinak is egy picit kell lehez igazodnia. És ő ezt nagyon jól is csinálja, tehát hogy ő felkapta az én fordulatszámomat bizonyos tempóban. De hát az a helyzet, hogy most már tényleg nagyon régóta vagyunk együtt, és most meg már ő is azt mondja bizonyos helyzetekre, hogy na, nekem nyugisabb kell, és több pihenőidőre, vagy nem tudom, lazább időszakra van szükségem, és nekem meg ezt kell megértenem, hogy én nem rángathatom őt végig magammal a szuperstrádám, mert neki meg nem ez a tempója. Itt azt kell összehangolni, hogy nekem akkor viszont ezekben a dolgokban önállóan kell pörögnöm, tehát mondjuk a munkámban kell kiélnem ezt a fajta magas feszültséget, és akkor neki ezt el kell fogadni, hogy nekem ezek is kellenek, vagy a csajos utazások, vagy bármi, és nyilván a másik oldalon meg meg kell, hogy legyen a közös nyugis időszakunk is, amikor együtt lassulunk. De hát ezt szerintem tovább bonyolódik a két gyerkőt számára. Abszolút, pláne, hogy a mici tempója az még szerintem az enyémnél is durvább. Tehát, hogy ő. Ez nem lesz egy egyszerű szülői feladat. Óriási tükör, azért ezt hozzáteszem tényleg, tehát hogy nagyon komoly tükör, és azért a micin keresztül már most én is kezdtem kapiskálni, hogy mi az, amit az én környezetemben tapasztalhatnak, vagy ami soknak tűnik belőlem, az hogyan cseng. Hát csak ilyen kondensz csíkot látnak utának, nem? Nagyjából igen. A mici tényleg nagyon-nagyon pörög és iszonyatosan kemény. A Venci meg egy sokkal nyugisabb lélek, tehát ő az apukájával jobban egy hullámhosszon van ebben, és az viszont tényleg egy szülői felelősség, hogy azért az ő igényeit is maximálisan tiszteletben tartsuk. És tehát, hogy anyukaként azért nekem erre oda kell figyelnem, hogy például sokkal jobban igényli a nyugodtabb hétköznapokat, a nyugis rituálinkat otthon. Tehát, hogy neki azért nehézséget okoz szerintem egy csomó fronton ez. Pár évvel ezelőtt beszélgettünk arról, azt mondtad nekem, hogy most próbálod megtanulni a nevet mondást is. Jaj, nem könnyű, igen. Az jutott az eszembe, és ezzel akartam kezdeni, de annyira jól elvitt a hív, ahogy beszélsz, hogy mikor beszoktunk ülni egy terápiára, mindig azt szokták megkérdezni elsőre, ez a nyitó kérdés, hogy Nóri, most hogy vagy? Egyébként képzeld el, hogy most azt tudom mondani, hogy jól, pedig nem szeretem, amikor valaki el nagyon fényezi ezt a dolgot, mert mondjuk egy fél évvel ezelőtt kérdezted volna, akkor valószínűleg azt mondom, hogy nem vagyok igazán jól. De ez a nyár, ezt most azt kell mondjam, hogy ez most jól sikerült, tehát hogy tényleg megtudtuk élni úgy igazán ezt a nyarat. Nagyon sok dolog történt velünk, sok jó dolog, sok baráti kapcsolódás, tényleg rengeteg élmény, és most már közeledünk a végéhez. Most már én is igénylem is, hogy picit legyen nyugalom, mert annyira pörgős volt ez a nyár, és annyira sok jó dolog történt, hogy én ettől most feltöltöttem. De azt hiszem, hogy ez megint arról szó, hogy az én tempóm, szóval most összetalálkoztunk, tehát ez egy pörgős nyár volt, és én ebben komfortosan éreztem magamat. De közben meg nyilván a környezetemre meg nagyon oda kéne figyelnem, meg oda is kell figyelnem, hogy ők ezt hogy. Ezt hogy képzeljük el? Tehát hogy elmondanál egy olyan villanást, aminél azt gondoltad, hogy na, éppen ott voltunk mindannyian, és benne voltunk a pillanatban, és nem rohantunk sehová? Balatoni naplementék, azok egyszerűen varázslatosak, szerintem erről nagyon sokan, hál' Istennek sokan tudnak mesélni, ezen belül is, aki ismeri a Magaspartot a Karattyán, az tudja, hogy ez tényleg mesés, és azt kell mondjam, hogy az idei nyáron nagyon-nagyon sok naplementét tudtunk közösen végignézni, csak így szállít át ott a Balatonról, és ezek ilyen nagyon jó közös pillanatok. Jó ünnepléseink voltak, sok nyári van a családban, a kisfiam is augusztusi, Palkó is augusztusi, ezek is nagyon jól sikerült pillanatok voltak. Tényleg ott az a közösség, a Balaton, a Karattyai kis utcatársaságunk, az nagyon összeérett az idei évre, sokszor jártunk át egymáshoz, sütögetni, fröccsözgetni, beszélgetni, nagyon sok beszélgetés volt például, elképesztően sok beszélgetést tudok visszaidézni, ami így tényleg egy jó fröccs mellett ki tudott alakulni, és el tudott mélyülni egy csomó emberre. Azt mondtad, hogy a tudatosság számodra az, hogy úton vagy. Akkor ez is egy része, ugye? Abszolút, igen. Én sosem tartottam magamat tudatosnak, de közben nem tudomám, hogy pontosan mit is jelent az, hogy valaki tudatos. Tehát az, hogyha vannak döntéshelyzetek, és akkor ott végiggondolod az opcióidat, és úgy hozol egy döntést, az valószínűleg már a tudatosság maga. De én olyan értelemben soha nem tartottam magamat tudatosnak, hogy akkor én most előre eltervezzem öt évre, hogy hol szeretnék tartani. Sőt, próbáltam most, esküszöm, szerettem volna magamat egy kicsit rákényszeríteni erre, hogy hol látom magamat mondjuk tíz év múlva, hogy még mindig műsort fogok-e vezetni, még mindig a tévénél fogok-e dolgozni, vagy egyébként, hogy milyen típusú életet képzelek el magamnak, és képzeld, hogy nem tudtam még egy előre választ adni erre a kérdésem. Pedig ez nagyon izgalmas, hogy az 54 éves ördög Nóri, milyen sebességű lesz te. Nekem van azért egy előrejelzésem veled kapcsolatban, és szerintem te pont ugyanígy fogsz pörögni tíz év múlva. Valószínűleg felszülegesen görcsölök azon, hogy így lelassítsam. Lehet, hogy azt kell, hogy mondjam, hogy engedd el. Igen, csak közben meg itt van a te történeted is, mert te is egy ugyanilyen pörgős ember vagy, és hogy közben meg mégis kaptál egy nagyon komoly figyelmeztetést, hogy nekem ezt meg kell levárnom, vagy lehet, hogy én ezt el tudom kerülni? Hát az az igazság, hogy azért ez egyértelműek a jelek. Tehát, hogy pont említetted, hogyha fél évvel ezelőtt kérdeztem volna meg, hogy jól vagy, akkor azt mondtad volna, hogy nem ezt mondtad volna. Ott most nem a konkrétumokat kérdezve, de ott lelkileg mi borult fel? Ott talán az borult fel, hogy most tényleg nem akarunk nagyon a konkrétumokra belevenni, mert az egy ilyen párkapcsolati podcámban, csináljatok egy olyat is, ahol így együtt ülünk és beszélgetünk mondjuk a férjemvel. Szóval ott magánéletileg is egy nehéz időszakot éltünk át. Tehát egyébként, itt el lehet mondani, mert ezt lehet tudni, apósomat elveszítettük, és a férjemnek nagyon fontos szereplője, nemcsak a férjem, mindannyiunk életének egy nagyon fontos szereplője volt. A férjemre adásul egy kell, az anyukája már nagyon régóta nem élt, tehát egy nagyon-nagyon szoros kapcsolatban álltak egymással, és nyilván ez egy nagyon nehéz időszak volt. És ez egybeesett azzal, hogy egyébként én magam is elkezdtem egy kicsit valószínűleg csak az öregedésem miatt így elbizonytalanodni, és ez a kettő nagyon egybeesett. Én 44 éves korban még ne beszéljünk öregedésről. Igen, de közben mégis szíven ütött egy ilyen cikk vagy valami, nem is tudom, egy beszélgetésben hallottam, hogy a nők 41-2 éves koruk után elkezdenek láthatatlanná válni. És ez engem nagyon szíven ütött, mert azt éreztem, hogy én még erre nem állok készülni, nem akarok láthatatlanná válni egyáltalán. De közben mégiscsak el kellett kezdenem így végig gondolni, hogy hát bizony, már én sem leszek fiatalabb, vajon hány éven van még műsorvezetőként, tehát vajon milyen dolgok várnak még rám akár a szakmámban vagy bárhol máshol, és egyszerűen elkezdtem ebben egy kicsit örlődni ebben a helyzetben, miközben nyilván a férjemnek is jött egy nagyon nehéz helyzete, és így ketten együtt kerültünk egy ilyen gyengébb életszakaszba, ami eddig nem volt jellemző, mert mindig az volt, hogy bárki volt egy kicsit mélyebben, pont úgy ellentétesen mozogtak a görbéink, akkor a másik tudott egy kicsit segíteni, támasztani, támogatni, és itt meg valahogy úgy együtt voltunk mélyen, és nagyon sok munka is összejött. Nem tudtunk pihenni, ugye a posombetegsége az, ami ezt ott megakadályozta, mert ezek a kibillenéseink, tudod, a nagyon sok munka után mindig szükség van arra, hogy az egyensúlyt mondjuk egy nagyobb utazással vagy valami nyugisabb időszakkal helyreállítsuk, és ott úgy jött ki, hogy a nagyon sok munka után nem tudtunk a regenerálódásra koncentrálni a posomnak a betegsége miatt és aztán a halála miatt, és ott zuhantunk egy kicsit ebben a spirában, aminek tényleg az volt leginkább az oka, hogy amikor nekem nagyon ott kellett lennem, és tudtam, hogy most ez a dolgom, én magam is akkor kezdtem el megkérdőjelezni saját magamat egy csomó dologban, és tudtam, hogy most közben meg nem az én időm van itt, hogy most én kezdjek el problémákat felszírehozni magamból, vagy oda rakni a közös asztalra, mert most nekem a férjemet kell támogatnom ebben a nehéz időszakban, és ebben kicsit elfogytam. Meg mind a ketten elfogytunk. És akkor innen építjük magunkat szépen vissza, és nagyon sok olyan dolgot kellett újra kalibrálnunk, amit meg menet közben bogoztunk ki, hogy azért tényleg 15-17 éve együtt vagyunk, most a 15 éves házasság évfordulónkat fogjuk ünnepelni, 17 éve vagyunk együtt, vagy leszünk. Szóval, hogy azért ez alatt a 15 év alatt is nagyon sok minden változott körülöttünk. Hány olyan dolog van, amiben alkalmazkodtunk eddig a másikhoz? Vajon ez az alkalmazkodási képesség, ez megvan-e még bennünk? Vagy most már eljött annak az ideje, hogy egy kicsit szabadon tudjuk engedni ezeket a dolgokat, amiben kompromisszumokat kötöttünk, nyilván ezek vállalható és teljesen boldogan vállalt kompromisszumok voltak, de hogy valószínűleg egy pár kapcsolatban is eljön az a pont. Két ilyen hetes ciklus után, ugye mindig azt mondják, hogy hét évente cserélődik az embernek a teljes sejtállománya, amikor újra kell kalibrálni dolgokat, és azért ez egy fájdalmas és nehéz időszak sok szempontból. Megkérdőjelez egy csomó mindent visszafelé, miközben nem kéne, tehát hogy azoknak a dolgoknak, amik történtek, nyilván ott és akkorabban az időpillanatban úgy volt helye, ahogyan megtörténtek, de mégis azért ezt így 40-50 éves fejjel végig gondolni racionálisan, a gyerekeink is egyre nagyobbak, nyilván a velük kapcsolatos feladatok is most már sokkal nehezebbek, szóval haladó szintre léptünk ebben is, úgy minden úgy összeadódott. És akkor van valami ilyen mondás, hogy van a storming, forming, norming, tehát hogy megtörtént a vihar, amikor úgy minden összeomlott, aztán van a formálódás korszak, és akkor most már beléptünk a normingba, a normálódás szakaszába. Itt van még egy kérdésem, és akkor tényleg visszajelzek neked, hogy volt-e bármiféle testi tüneted? Itt most gondolok arra, hogy nem tudtál jól aludni. Nekem nem, a palkkónak azért igen. Tehát hogy én aludni, hál' Istennek, uff, az hol kopogja, mert vannak nagyon sokan a környezetemben, akiknek alvás problémáik vannak, és nagyon-nagyon rossz, amikor az ember nem tudja magát kipihenni. Mondjuk nekem is mostanában volt ilyen óriási alvás igényem, de az alvásommal nem volt probléma. Volt egy-két olyan aprócska betegségem, amikről azért azt gondolom, hogy nyilván ezek nem véletlenül történnek. Tehát amikor így a legnagyobb, amikor elmegy a hangod, tudod, tehát amikor nagyon kéne mondanod a dolgokat, vagy nagyon elfogytok dolgokat, és akkor ez abban kijön, hogy nem tudok megszólalni egy hétig, mert gyakorlatilag teljesen beszédképtelennél váltam. Volt egy-két ilyen nem durva, de olyan jelzésértékű dolog, ami azt gondolom, hogy nyilván ezekről oda kell figyelni. Az a szerencsém talán, hogy pont éppen ebben az időszakban a jóga az nagyon intenzíven belépett az életembe. És szerintem azért a jóga az nagyon sok dologra válasz. Feszültségoldásban is, meditálásban, tehát hogy így az agyamat is elég jól sinen tartja, fizikailag is nyilván a testemet is, amennyire lehet próbálja rugalmasan tartani. De pont a jógában tapasztalt flow-élményben, mert már ez a szó is annyira el van csépelve, én vinyászaflow-típusulókát csinálok. Most feltöltjük tartalommal. Mert ez az áramlás élmény az, amit próbálok nagyon a hétköznapjaimba is átvinni, hogy egyszerűen próbálok úgy nagyon végig áramlani a különböző feladataimon, még hogyha nagyon sok is van belőlük egy nap, hogy úgy tudom, hogyha így elfeszülök, meg nagyon bent tartom a levegőt, meg nagyon rá görcsölök dolgokra, azok valószínűleg egyszerűen meg fogok bennük akadni, és ha hagyom, hogy így ez az áramlás végigvigyen ezeken a folyamatokon, akkor valahogy tök jól végig tudok így siklani egy napomról. Képzeld el nekem, ez úgy történt, hogy először kiderült, hogy hisztam én intoleranciám lett a semmiből. Ez azt jelenti különben, mellőzve itt a szakmai dolgokat, és egy kicsit cinikusan megfogalmazva, hogy nagyjából fényen lehetett csak táplálkozni, mert minden más problémát okozott, például pánikrohamszerű dolgokat. Tehát zsibadás, pülzüst felmegy ülő helyzetbe 180-ra, és nem értett, hogy milyen hidegveríték, és a többi. És nekem például azért kérdeztem ezeket a jeleket, mert amikor én beszakadtam, akkor én egy hónapig nem tudtam aludni. Tehát inszomniám lett. Tehát ilyen napi fél óra, egy órát tudtam aludni, és gyakorlatilag az ember elindult az ilyen zombisodás folyamatába, és valójában az egész kezelésnek az volt az alapja, hogy újra tudjak aludni, mert különben, ha nem, akkor ez belátathatatlan helyre megy. És én azt mondom, meg azt gondolom, hogy nagyon kell figyelni a testi jeleket, tehát hogy mi magunknak nagyon sokszor tudunk hazudni. Viszont a testünk az köszöni, azért jelzi, hogyha bármi van, és azt gondolom, hogy akkor kell igazán mélyen elkezdeni erre figyelni. És tök jó, hogy mondtad a jogát, mert ez a kérdéseimben is benne volt, hogy gyakorlatilag a tudatosság, azt itt fognám meg, mert ugye feltettél egy ilyen kérdést, hogy valójában mi is ez. Szerintem valamilyen érettséget jelent a tudatosság. Tehát az például, hogy a jogában egy olyan flóba vagy, ami egy olyan állapotot okoz a lelkednek meg a testednek, ami regenerál, amitől jobban leszel. Az, hogyha jól alszol, ez is ilyen. Igen, de közben meg például én nagyon tudatosan szerettem volna elkezdeni futni. Mert nagyon sokan a környezetemben futnak, Palkó is nagyon sokat fut, és látom, hogy neki ez mennyire sokat ad, és milyen jól karban tartja, és szellemileg is minden szempontból. És én nagyon akartam. Én ezt tudatosan elhatároztam, hogy most már pedig átfogok billenni azon a mágikus küsszöbbön, amiről mindenki beszél, hogy igen, az elején nem jó, és szenvedsz, de aztán eljön az az eufórikus élmény, amiben tényleg így megtanulod élvezni a futást, és egyszerűen nem ment. És olyan nyomást rakott rám ez kívülről is, és olyan jó volna, hogyha kicsit ennek a podcastnak is ez is volna az üzenete, hogy közben, bár mindenhonnan ez is ömlik ránk, hogy tudatosan foglalkozz magaddal, stb., de hogy meg kell találni, meg kell errejtetni, hogy nem lehet ezekre sem ráfeszülni ezekre a dolgokra, sőt, ez egyfajta elvárássá tud válni, és így rácsücsül a váladra, akár egyszerűen nem ment, és attól még rosszabbul éreztem magam, hogy miért nem megy. De itt egy nagyon lényeges dolgot elmondtál, mert ahogy így mondott kívülről, ilyenkor nyilván én egy kicsit távolabb vagyok ebből, sokkal jobban visszatudok neked reagálni erre a dologra. Ott egy külső elvárásrendszer, talkasztottál a váladra. Na de ez nem egy külső elvárás, hogy figyelj oda magadra, lassulj le, hozz tudatos döntést. Tehát hogy már ez is át tud billenni egy olyan fajta elvárásba, ami egyszerűen nincs más, meg kell tudni ezekre a dolgokra érni, és hogyha valami nem jön rögtön, és nekem hiába arról tettem ezt a futás dolgot, egyszerűen nem jött, akkor valószínűleg el kell fogadnom, hogy ez nem az én utam. Dehát így van, hát akkor ma kimondhatjuk, hogy neked nem a futás az utat, hanem a jóga. Igen. De akkor megtaláltad. Hál' Istennek. És ebbe is egyébként nem tudatosan keveredtem bele, hanem bele sodróttam, és aztán ismertem rá, hogy ez nekem mennyire jó, és mennyire szeretem csinálni, és mennyire sokat ad. De nem, tehát amikor húsz évvel ezelőtt elkezdtem jógázni, mert akkor is tudatosan szerettem volna valahogy a stresszes életmódomon egy kicsit könnyíteni azzal, hogy majd a jógával, egyáltalán nem kapott el. Tehát valószínűleg életkorban sem voltam még rá készen, nem azt a típusú jógát próbáltam. Tehát egyszerűen nem. Tehát én csak azt fel akarok mindenkit oldozni, aki mondjuk engem hallgatva akkor most fogja magát, és elkezd jógázni, és nem érzi, és nem tetszik neki, és nem konfort, akkor nem baj. Tehát valószínűleg akkor lehet, hogy neki a futás, vagy valami tök más. Tehát a lényeg szerintem csak az, hogy a te saját utadat kell ebben felismerni, és megtalálni, és nem kell rá feszülni, hogyha neked az nem működik, mint ami másnak megműködik. Igen, hát itt kirajzolódott egy nagyon fontos dolog, hogy van egy benned lévő külső elvárás rendszerről alkotott kép, hogy mit vár el tőled a környezeted, és van egy belső, egy belső beszélgetésed, hogy mi jó nekem. Erre azért én is hagyd mondjak egy példát, én nagyon-nagyon szerettem úszni, és amikor rendszeresen úsztam, akkor ilyen majdnem minden nap úsztam két-három-négy kilométert. És azért nagyon szerettem, mert hihetetlen jól lehet gondolkodni közben. Mert amikor annyira nagyon monoton ez a dolog, és pont ez a lényege, hogy ha már megvan jól a légzéstechnikád, akkor a rutin az egész, és egy másik dimenzióba kerülsz. Hát én ezt próbáltam elmagyarázni rengeteg mindenkinek, hogy ez mennyire jó, és hogy próbáld ki, de hogy át kell öltözni, meg klóros a víz, és igazuk van. Tehát, hogy nincs ilyen. Ez szerintem a tudatosság útja az, amikor a belső igényeidet elkezded meghallani, és magasabbra teszed a belső igényeidet, mint a külső elvárást. Na, és erre mondom azt, hogy nekem ez egy viszonylag friss felismerésem, hogy én nem tudom, és nem is szeretném mesterségesen lelassítani magamat. Még akkor sem, ha mindenki ezt várja tőlem, vagy mindenhonnan ezt kapom, mert egyszerűen érzem, hogy nem érzem még ezt a dolgot, még nem érzem tőle jól magamat a bőrömmel, és lehet, hogy ez soha nem is lesz így, de az is lehet, hogy majd el fog jönni az a pont, amikor így ösztönösen is magamtól fogok tudni ebben lassulni, de egyelőre még nem érzem ezt, és most már abba hagytam, hogy erre effektíve ráfeszüljek, és mindenképpen ennek is megpróbáljak megfelelni. Lehet, hogy nem is az elengedés a legeslegjobb szó, hanem hogy ne görcsöljön rá az ember tovább, nem? Igen, csak ezekre is így, tehát hogy egyszerűen el kell jutni odáig, hogy az ember ezt így, és nyilván ebbe lehet egyébként rutint szerezni, amit te is mondasz, hogyha már egy-két ilyen dologra ráismersz, akkor megtanulod minél előbb felismerni és meghallani a saját igényeidet, és kimondani, és döntést hozni erre. Igen, hogy valójában mi a fontos, mert képzeld el, hogy én, amikor házasságban éltem, akkor nekem volt egy fixe ideem, legyen szép házunk, legyen két autó, legyen két gyönyörű két gyermekem, menjünk elévente minimum kétszer valamit szuperhelyre nyaralni, és nekem egy óriási arcúlcsapás volt, hogy amikor ezt mind megcsináltam, és kiültem a teraszra, és ezt mindig elképzeltem előtte, tíz éven keresztül elgondoltam, hogy kiülök a teraszra, élvezem azt, amit létrehoztam, és mégsem voltam jól. És akkor valójában például nekem összeomlott abban a percben ez a kép, és ez azóta is megmaradt, hogy már nem ezt tartom a legfontosabbnak, mert egyszerűen nem itt ment, hanem tök jó, amit mondasz, mert én is azt látom, és azt hiszem, hogy most fogjuk így igazán kibogozni ezt a tudatos kérdés dolgot, hogy amikor kapcsolatban vagy önmagaddal, hogy amikor megmered magadnak mondani azt, hogy nekem a jóga jó. És a jóga se volt jó tíz éve, meg öt éve, de most jó. Lehet, hogy öt év múlva meg már nem a jóga lesz jó, hanem valami más, de semmi baj, akkor meg majd az lesz. És lehet, hogy egyszer el fogod érni azt a futásban, azt a pontot, amiről beszélsz, de ha nem, akkor nem kell erőltetni. És azt hiszem, hogy itt jönnek be azok a tökéletes életek, amikor azt mondom, hogy ez a mai világunknak ez a mindenhonnan kapod a tökéletes élet képet. És ebben felelősnek érzem magam, és ezért mondom, hogy nem szeretem ezeket a, tehát, hogy nyilván az, hogy az Instán ott vagyunk, én nem vagyok abszolút szósul ellenest, tehát én engem is szórakoztat, imádom nézni a te képeidet, tehát, hogy nekem tök jól esik látni, tudni, hogy azokkal az emberekkel mi történik, akiket én fontosnak tartok, vagy kíváncsi vagyok, hogy mi van az életükben. De tényleg az van, hogy ott olyan szinten szűrve csak a pozitív dolgokat kapod mindenkiből, hogy az ember elkezdi a saját életét minősíteni tulajdonképpen, mert hát nem állhat az egész napunk töményen, csak fantasztikus pillanatokból, mert ott nyilván mindenkiből csak a legcsodásabb dolgokat kapod. Szóval, hogy valahogy, és ez már nyilván egy tudatos munka, és ezt kell a gyerekeinknek is valahogyan megtanítanunk, hogy ezt az értékén kezeld, és tudd, hogy nyilván neki is van, hogy rosszul indult a napja, meg teljes, tehát hogy ez tényleg csak egy fotoalbum, tényleg csak a kirakat, és ez is a szerepe, ez a dolga, hogy kirakat legyen. És ezért tulajdonképpen nem ő a hibás, nem az Instagram a hibás, meg nem azok az emberek, akik a szép dolgokat osztják meg, hanem nekünk kell tudni, hogy ez itt egy fotoalbum, amiben tényleg a szép dolgok kapnak helyet, mint egy esküvői albumban, vagy bármi más, és ez nem azt jelenti, hogy a hétköznapok szintjén nincsenek mindenkinek az életében ugyanúgy más dolgok is, és attól az én életem még nem lesz kevésbé rossz, és nem akarom, hogy az én életemre rátekintve, vagy abból tényleg csak kiragadva, ha látnak egy-két pillanatot, hogy akkor én is egyfajta ilyen nyomássá változzak másnak az életében, hogy nabezzek neki milyen jó. Miközben panaszkodni sem szívesen panaszkodom, mert azt is tudom, hogy egyébként nekünk nagyon jó, egy csomó minden körülmény, és tehát nagyon sok összehasonlításban nekünk tényleg fantasztikus dolgunk van. Tehát mindenkinek valahogy igen, valahogy vissza kell találni a saját kis központjába ezzel kapcsolatban. Igen, azért a social media olyan értelem. Én azt gondolom, hogy ennek két szintje van, az egyik, hogy mi történik velünk, és az tényleg az ismerőseink, az tök jó, hogy látják, hogy most mi történik velünk, de azért a másik, az egy picit ez a tökéletes világnak a, tehát valaki kifejezetten ezért van jelen ezeken a social médiákon, hogy ezt mutatja, de ebből azért nekem rögtön adódik a kérdés, hogy és mi van a kudarcokkal? Hát igen, szóval a kudarcokról is, de erre mondtam talán korábban, hogy pont nem az Insta meg a Facebook a legjobb platform talán, hogy az ember a kudarcairól beszéljen. Nyilván ott is lehet azért néha-niha egy-egy hosszabb kifejtős posztban beszámolni dolgokról, és szerintem kell is, és jó is, hogyha az ember erről beszámol, de nem tudom igazán, hogy mi a jó platform erre, mert mondjuk pont az én számból sok esetben nyafogásnak is tűnhetne, mondjuk, ha elkezdenék panaszkodni dolgokról, mert felületesen ránézve, mondjuk valaki, aki tényleg sokkal nehezebb körülmények között van, az, hogy na te tényleg mit panaszkodsz? Neked mi okod? És valóban ilyenkor kicsit elszígy ellen magam, mert tényleg nagyon szerencsések vagyunk, hogy egy olyan életet élhetünk, amilyet élünk, de ez nem azt jelenti, hogy nyilván nincsenek nehézségeink, ez is a klasszikus köz, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog, mindenki megvannak a maga problémái, de nem tudom, hogy mi a jó platform, hogy ezekről lehessen úgy beszélni. Különben én is keresem, hogy lehet ebben úgy megnyilvánulni, hogy ne legyen, csak azért itt egy dolgot azért hívjak fel figyelmül, hogy ugye azt mondtad, hogy azért nem fogsz kirakni panaszkodást, még akkor is, hogyha van mondjuk egy kudarc vagy bármi, mert hogy mit szólnak, mert neked kvázi egy elvárásként meg van fogalmazva, hogy Ördög Nóri Magyarország legismertebb műsorvezetőjelnek nem lehetnek problémái. Nem csak azt, hanem hogy mondjuk az én problémáim lehet, hogy tökre eltörpülnek más problémái mellett. Tehát hogy most nem akarok ilyen nagyon demagó példákat, de valakinek lehet, hogy beteg a gyereke például. És akkor én rakjak ki egy posztot arra, hogy mit tudom, én biztos ki tudom emelni valami hülyességet, amiben így kudarcosan szerepeltem, vagy valami kudarcosan alakult ilyen hétköznapi bosszúságokból, millió van nyilván a gyerekek körüli, logisztikus, stb. stb. De az, akinek sokkal nagyobb problémái vannak, akkor ez olyanra mit szóljon ő? Vagy nem tűnik nevetségesnek valójában? Igen, az a nagyon nehéz ebbe, hogy most nagyon sokszor érintünk olyan szavakat, amit most megbeszéltünk, úgy félig, meddig, hogy feltöltünk tartalommal. Itt megint van egy közhely, hogy gyakorlatilag talán a tudatosságnak az egyik legfontosabb alapkérdése az, hogy ne hasonlítsuk az életünket a másikéhoz. És amikor neked van egy problémád az a te életedben, én úgy gondolom, hogy az ugyanúgy probléma, és nem kisebb. Nyilván, ha valakinek beteg a gyereke, vagy valamilyen tragédia éri, az nyilván nagyon nehéz, és ezt ti is most megéltétek a paliapukájával, és nekem is a édesanyám most márciusban halt meg. Tehát, hogy nagyon-nagyon jönnek ezek a dolgok, de azt nagyon látom, hogy a legönsorsrontobb dolog az, amikor elkezdjük magunkat hasonlítani a másikhoz. Mert abban nagyon sok negatívat lehet találni. Hogy ő miért utazik ennyit külföldre, ő miért szerepel neki, miért ilyen autója van, nekem meg miért nincsen. Ha megnézed pont a társadalom fusztrációját ebbe is, te aztán valószínűleg nagyon tudod mérni a kommentekben. A kommentekben igen, ennyi jól lehet. Hogy én erre például azt gondolom, és lehet, hogy ez bántó, amit mondok, de mégis azt gondolom, hogy ilyenkor kihányar át a saját problémáját. Tehát, hogy gyakorlatilag kellett egy felület neki, ahol ő megpróbálja elkerülni a saját felelősséget. Én ezt látom nagyon sokszor, hogy amikor nagyon haragszunk másokra, akkor valami bennünk nem működik úgy, ahogy kell, és még nem ismertük fel, hogy azért abban némi felelősségünk magunknak is van. Nyilván ez a beszélgetés nem fogja most megoldani, hogy innentől kezdve megszűnnek ezek a kommentek, és azt is látom én is, hogy amikor én leginkább a LinkedIn-en szoktam ilyeneket megosztani, és még ott is találkozom. Pedig az egy egészen más közösség, és mégis találkozom olyannal, aki látom, hogy a fusztrációit azt rámönti. És én is rájövök nagyon gyorsan, hogy bármilyen rosszul esik, de nem szabad vele foglalkozni, mert ez nem róla szól, hanem ez róla szól. Szóval visszatérve egy picit a kudarcokra volt olyan mostanában, aminél úgy érezted, hogy el kell gondolkodnod, hogy merre tovább? Folyamatosan vannak ilyen kisebb-nagyobb kudarcok. Merre tovább ez azért lehet, hogy ez ilyen nagy szó, de egyébként akár így az üzleti dolgainkban, akár tényleg ilyen család életvezetési dolgokban azért elég sok olyan helyzet volt az elmúlt két évben, ahol így át kellett alaposan reágni azt, hogy merre is van tovább az előre. Nyilván az egy nagyon fontos dolog, hogy ebben, amikor palkóval, mi szorítjuk egymás kezét, és ketten vagyunk ezekben a szituációkban, még akkor is, ha mondjuk közöttünk is van konfliktus, de meg fogjuk oldani, vagy megoldottuk már, vagy szóval ez egy ilyen jó, biztos tudat. De egyébként arra is eljöttem az elmúlt két évben, hogy nekem olyan szempontból a saját, hogy mondjam, tehát az, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben, az mindennél fontosabb, mert akkor tudom én is segíteni őt is, a gyerekeimet is, hogy mindenki más is a környezetemben jól tudja magát érezni a bőrében. Én mindig egy ilyen pozitív rezgésű csaj voltam, és ez egy nagyon nagy pofon volt nekem, amikor ebben a mélyebb időszakban elkezdett jönni ez a visszajelzés, hogy mi van vele, mindig olyan mosolygós vagy, mindig olyan jókedvű voltál, hogy hova lett ez a lány, aki mindig tényleg, amikor belépett a szobába, akkor úgy éreztük, hogy megjött már a pozitív energiák, és akkor úgy megijedtem, hogy tényleg én egy ilyen csaj voltam mindig is, nekem vissza kell találnom ehhez az önmagamhoz, és hogyha most a körülmények nem is segítik azt, hogy ez működjön, akkor ez az én saját felelősségem, hogy elkezdjem akkor picit mesterségesen is összegyújtani, hogy mik azok a dolgok, amiktól én jól tudom magamat érezni a bőrömben. És akkor ezeket így tudatosan kimondtam, hogy nekem tökre fontosak a jó zenék. Nekem attól jó kedvem tud lenni, ha reggel úgy tudok készülődni, hogy berakom a kedvenc zenéimet, és az egyszerűen fel tud tölteni. Vagy csak azt, hogy tényleg leülök egy kávéval így nyugodtan egy ilyen szusszanást. Vagy igenis nekem tök nagy örömet tud okozni, hogyha éppen rossz paszban, hogy elmegyek egy kicsit vásárolni, és csak valami egy kis aprósággal meg tudom magamat lepni, még ha ez egy ilyen felszínes hülyeség is. Vagy hogyha tényleg rossz napom van, de akkor azt mondom, hogy jó, akkor most azt hiszem nagyon megadom a módját, és nagyon kifogok öltözni, és nagyon szépen kisminkelen magamat, és akkor nyilván, hogyha erre kapok valamilyen visszajelzést, már megdicsérnek, hogy milyen jól nézek ki, akkor az úgy fel tud tölteni. Tehát hogy ezeket így elkezdtem így nagyon tudatosan összegyűjtögetni magamnak. Az én saját jó érzésem, vagy az, ahogyan én a bőrömben érzem magamat, az nem másoknak a hangulatától, vagy az ő energiáiktól függjön, hanem én fel tudjam magamban építeni úgy ezt a pozitív energiát, hogy aztán én ezt tudjam adni vissza másoknak is. És erre korábban úgy tudatosan sosem figyeltem el, hogy mindig úgy jó, tényleg úgy alapvetően jól voltam, tehát úgy jól éreztem magamat. És amikor először nem voltam igazán jól, és vissza is jelezték kívülről, hogy most ez látszik rajta, nem, most is szarul néztem ki, de hogy az energiáim teljesen másképpen pörögtek, az úgy nagyon ráébreztet, hogy de ez nem én vagyok, és én nem szeretem magamat ilyennek, és nekem valahogy meg kell próbálnom akkor tudatosan visszatalálni ahhoz az önmagamhoz, és kitalálni, mitől lesz mégis megint jókedvem, még ha egyébként a körülményeképp ezt nem is adják, mert én nem ilyen vagyok, és én azt a magamat szeretném visszakapni, aki voltam mindig is. Nem tudom elkerülni azt a kérdést, ami egy pár évvel ezelőtt azért a nyilvánosságot nagyon-nagyon foglalkoztatta, hogy mi van a gyerekek és a nyilvánosság kérdésében. Én láttam, hogy ott azért nagyon sok támadást kaptál, és erről mi is beszélgettünk sokat, hogy mi van most, mi a helyzet, így mondjuk három évvel később. És az érthető is volt egyébként, meg érthető is. Az egyetlen dolog, amiről viszont azt gondolom, hogy nehéz ezt így az embereknek elmagyarázni, hogy ők akkor sem lesznek átlagos gyerekek, ha egyébként soha a büdös életben nem látszódnak. Tehát ők mindig ördögnóri és nánásipál gyerekei lesznek, és ezt az ők közvetlen környezetük pontosan tudja, még akkor is, hogyha egyébként ők nem látszódnak. Egy átlagos gyerekre azt gondolom, hogy igen, ezek a szabályok nagyon is igazak, de mi valahogy azt éreztük, hogy nekünk viszont az a feladatunk, hogy mi megtanítsuk nekik kezelni ezt az egyébként is önmagából kifordított helyzetet, amit nem tudnak elkerülni. Tehát tarthatjuk őket abban az illúzióban, hogy ők teljesen átlagos, normális gyerekek, de ez nem igaz, és ezzel előbb-utóbb szembesülni fognak, vagy így, vagy úgy. Az ember ebben valamelyik hibát biztosan elköveti, és igazából nincs tulajdonképpen különbség a kettő között, mert ha elrejtegetjük őket, de közben bennük van egy ilyen vágy, hogy ők is, mint ahogyan nálunk és rajtunkra látják, látszódni szeretnének, mert nekik ez a természetes, hiszen ebben nőnek bele, látják, hogy anya ott van a tévében, apát is látják a tévében. Tehát, hogy ők, mint ahogy mondjuk egy orvos dinasztiában, vagy egy jogászcsaládban a gyerek ebben nő bele, hogy látja a szüleit abban a szakmában dolgozni, elég épp erősen benne van két dolog a pakliban, vagy az, hogy viszi tovább, ezt látta ebben nőtt bele, vagy szánszándékkal szörgesen az ellentétét szeretné csinálni és elmenekülni ebből a helyzetből. És a mi döntésünk akkor az volt, hogy ez egy rettenetesen gyorsan változó világ, az, hogy a közösségi média az, hogy látszol, vagy nem látszol, az iszonyatosan része most már az emberek életének, az átlagosabb szakmát űző emberek életének is fontos része lett az, hogy látszódjanak, tehát hogy gyakorlatilag, ha valaki egy sikeres üzletet akar indítani bármilyen területen, majdnem, hogy elengedhetetlen, hogy ő maga megmutassa magát, amit csinál a szósszó médiában. Tehát én azt gondolom, hogy ha mi megtanítjuk a gyerekeinket ezt helyesen és jól kezelni, és hozzászoktatjuk őket ennek az árnyoldalaihoz is és a pozitív dolgaihoz is, akkor ezzel mi egy nagyon nagy ajándékot adhatunk nekik egy indulást majd a jövőjükben. De ugyanakkor az is a feladatunk szerintem, hogy felkészítjük őket arra is, hogyha ők elakarnak ezzelől menekülni, akkor az az út is ott lehessen előttük, de mindenképpen a természeteset szerettük volna ebből választani, és a természetes az volt, hogyha mi látszódunk, márpedig mi ezt már addigra már megtettük, tehát mi már látszottunk, és a gyerekeink ezt készen kapták, akkor mi ne próbáljunk valamit teljesen mást reerőltetni a gyerekeinkre, mert ott lesz egy ellentmondás tulajdonképpen ebben a családi rendszerben is. És én nyilván el is gondolkodtat és végig hallgatom mindig az összes ezzel kapcsolatos véleményt, de aztán a nap végén mindig arra jutok, hogy sajnos senki sem tudja a mi cipőnkből, a mi szemszögünkből nézni ezt a dolgot, mert nem abban a helyzetben vannak, amiben mi. Ha én Kovács Piroska lennék és a férjem Szabó Ferenc, és hétköznapi foglalkozást űznénk, akkor valószínűleg ez egy természetesebb szitu lenne az is, hogy akkor ne látszódjunk. Mindamert, hogy nyilván azért ebben vannak szerintem szintek, vagy az, hogy mi a nyaralásainkból mutatunk dolgokat, azért az nem ugyanaz, mint hogyha az ember folyamatosan és megállás nélkül közvetíti az életét. Nálunk ezért ez az utazásokra vonatkozik általában, vagy azokra korlátozódott, hogy akkor látszódtak a gyerekek. És az a fura helyzet van, hogy most már ők is gyártanak saját jogon kis tartalmakat. És nem is lehet őket megakadályozni ebben, tehát ők nagyon szívesen raknak ki dolgokat, és valahogy ez még nem állt össze az ő fejükben, mert hogy azon dolgoznak, hogy minél többen kövessék őket, és minél többen lássák az ő tartalmaikat, amiket ők készítenek, hogy egyébként, ha mondjuk én bármikor megosztanám, hogy ez itt a mici TikTok profilja, kövessétek, nézzétek, akkor gresszerűen iszonyatos mennyiségű követőt tudnánk terelni az ő oldalukra, de egyrészt nyilván ezt nem szeretném, másrészt meg valahogy azt is érzem, hogy ők már ezt is a saját jogukon szeretnék valamennyire elérni, és a saját kis természetes eléréseiken keresztül szeretnék felépíteni ezt az oldalukat, és én meg így figyelgetem őket ebben a helyzetben, hogy ők ebben hogyan funkcionálnak, tehát hogy az ösztönös vágy is nemcsak bennük, az összes kortársukban megvan, hogy akarnak látszódni. Tehát most már vissza se lehetne őket fogni attól, hogy ők persze nyilván, ahogyan ők az ő tempójukban, ami az ő stílusuk, abban ők meg akarnak magukból mutatni, azt ők megmutatják. Felnőttként majd ők erről mit fognak utólag gondolni, valamit biztosan a fejünkhöz fognak vágni, így is, úgy is, tehát ettől nem fogunk tudni elmenekülni, de én még mindig hiszek abban, hogy egyszerűen egy olyan világot élünk, ahol ezt nem lehet megúszni, a láthatóságot és azt, hogy te látszani akarjál, ők már ezt olyan természetesen fogják kezelni és olyan természetesen kapják, hogy én most azt gondolom, hogy talán nekik még könnyebb is lesz ebben a helyzetben működni. Én pont ezt akartam megkérdezni, de félig már választ is adtál rá, hogy érzik ebben magukat, de akkor ezek szerint ők konfortosan érzik. Ők konfortosak, nyilván most már tök egyértelműen engedélyt adnak, hogy akkor valami kikerüljön, ne kerüljön ki. Anya, ezt a képet ne tedd ki! Viccesen mondja a viccivet, hogy tényleg nem úgy áll a haja, ahogy ő szeretné, de ezeket most már nyilván megbeszéljük egymással, és a kisebb korukban utazásaink korról készült videók, azokat meg a legnagyobb szórakozással nézik ők maguk is vissza. Tehát hogy valahogy szerintem azt is érzik ők maguk is, hogy azok még annyira nem is ők voltak. Ők voltak persze, csak nyilván sokkal kisebb formában, tehát hogy még valójában őket is szórakoztatja, hogy annak idején akkor miket éltünk át együtt, meg miket mondtak, és tök szívesen nézik vissza ezeket a felvételeket. Tehát most kiskamaszként még nem bágták a fejünkhöz, hogy ezt minek, de valóban a mostani fejükkel már egy kicsit tudatosabban irányítják, hogy mi az, amit mondjuk én kirakhatok róluk, tehát hogy már az nyilván ez most már az az életkora, amikor ezt megbeszélgetjük egymással. Igen, hát lassanként a zárófejezethez jutunk, és itt azért még mindig van egy nagyon-nagyon izgalmas dolog, hogy a 44 éves Ördög Nóri milyen élettapasztalatokat vagy milyen gondolatokat tud megosztani, és ez lehet táplálkozhat akár olyan dologból, amit közhelynek érzünk, de jelentéssel telt meg. Tehát hogyha most azra kérlek, hogy te adj tanácsot azoknak az embereknek, akik szeretnék tudatosabb irányba terelni az életüket. Ugye nagyon-nagyon sok, kerülöm azt a mondani, hogy tudatosabbak legyenek, nem, tudatosabb irányba menjen az életük, akkor mi lenne az az egy-két élettapasztalatod, amit mindenképpen érdemesnek tartanál elmondani ahhoz? Nem könnyű, de mondjuk ami először az eszembe jut és ebben én nagyon hiszek, és most már erre tudatosan figyelek is, az az, hogy csinálni kell, tehát hogy nem kell sokat gondolkodni dolgokon, hanem ha valamit az ember akar, akkor azt el kell kezdeni csinálni. Tehát nagyon-nagyon sokan kérdezik tőlem, hogy most műsorvezető szeretnék lenni, ezt szeretnék lenni, hogy akkor mi az én tanácsom, hogy mit csinálj. És most már mindenkinek ezt mondom, hogy ne várjál senkire, hogy téged majd felfedeznek, vagy elméletben ezt így, hanem el kell kezdeni csinálni. Szinte mindenhez van valamik első lépés, amit meg tudsz te magad még ma tenni, hogyha igazán akarod azt a dolgot, hogy ne várjál, ne gondolkodjál rajta túl sokáig, ha már megfogalmazódott, hogy valamit szeretnél. Például pont a műsorvezetés kapcsán, hát ez a jelenlegi világ, ez a legalkalmabb. Tehát mindenkinek lehet saját TV-csatornája, ha úgy tetszik a YouTube-on, a TikTok-on, bárhol, ha van mondandót, közlendőt, ha a műsort akarsz vezetni, ha látszani akarsz, akkor menj és csináld meg, egy telefon elég hozzá gyakorlatilag, és ez szerintem mindenre igaz. Tehát ha valaki, tehát ha bármilyen igény, vágy megfogalmazódott már bennem, akkor egyszerűen megvan az első hozzávezető lépés is, és akkor el kell kezdeni csinálni. És aztán a következő, meg a következő, az majd így jönni fog szépen egymás után, de hogy nem kell arra várni, hogy majd valaki megfogja a kezemet, vagy majd oda segít, vagy majd ad egy zöld lámpát, vagy bármi történik, hanem egyszerűen el kell kezdeni csinálni dolgokat. Én nagyon, én azt gondolom egyébként, hogy a mi közös szuperképességünk a palkóval az abban van, hogy mi tényleg el tudunk juttatni ilyen gondolatokat, álmokat, vágyakat a megvalósulásig, és ebben már volt egy-két, és ez rád is igaz, volt egy-két sikertörténetünk. Az, hogy utána egyébként üzemeltetni például hogyan tudunk, akár egy nekem a valatont, hogy bármit, az egy következő téma, de a megvalósulásig nagyon jól el tudjuk juttatni ezeket a dolgokat, és látom, hogy nagyon sokaknál ez a rész szereked meg, és nem tudnak eljutni. Tehát vannak tök jó koncepciók, ötletek, tervek, vágyak, de ezek lehetnél kétköznapi dolgok is, tehát tényleg csak annyi, hogy na, akkor most elmegyek futni, vagy jogázni, vagy át akarom festeni a falat, vagy bármi, hogy nem kell várni senkire, hanem hogy így csinálja az ember, mert sokkal könnyebb sok esetben, mint ahogy az ember gondolná, amikor még csak így papíron tervezget dolgokat. És így a belsővel kapcsolatban, mert ugye itt most arról beszéltél, hogy hogy legyünk sokkal aktívabbak, mert ugye nyilván... Vajon miért ez jött rögtön ez a gondolat a fejemben megint? Én úgy nagyjából párhuzamba állítottam az életedben, hogy azért... Amikor a Nekem a Balatont kitaláltátok, azt azért élőben láttuk azt, hogy így három perc alatt. Hát nem is három perc, de elég havar, igen, megvalósult. Történelmi távlatban értendően három perc alatt megvalósult ez a dolog. És az, hogy saját magaddal kapcsolatban ebben az egész életnevű dologban, hogy neked hol a helyed? Hol érzed jól magad ebbe a dologba? Ott vanna egy olyan tapasztalásod. Itt nagyon megfogott engem, amit mondtál az elején, hogy ebben az évben a legtöbb naplementét néztétek meg. És azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem ez az én vélekedésem, hogy valójában a boldogsághoz vezető út ezekkel a kis pillanatokkal van kikövezve. Az biztos. És akkor ez volt a következő gondolat, ami eszembe jutott, amit az előbb is mondtam, hogy az én saját jól létemért én tudok tenni. Ez tök nagy felismerés volt, hogy én nem függök attól, hogy persze nyilván a nagyon közvetlen környezetem, hogyha nincs jól, akkor rám is hatással van, és az nagyon rossz, de hogy akkor is nekem meg kell, hogy legyen az a képességem, hogy én magamat felhozzam arra a pozitív energiájú jó szintre, amivel aztán mondjuk tudok segíteni azoknak, akik a környezetemben vannak, de ez az én dolgom, ez az én felelősségem, és csak az én. Tehát hogy meg kell, hogy legyenek a saját eszközeim arra, hogy ezeket el tudjam érni. És nem szabad, hogy teljesen másoknak a jólététől, vagy hangulatától függjön az, hogy én hogyan érzem magamat a bőrömben. És ezek tényleg tudatos dolgok, hogy ezekre az apróságokra az ember, ha rákoncentrál, akkor ezt így meg kell, hogy érkezzen, hogy na, ez most nekem jó és feljebb tud lenni. Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy rájöttél arra, hogy neked kell jól lenni ahhoz, hogy jól tudjad a környezetedet is. Tulajdonképpen ezt én valahol mindig is tudtam, illetve nem volt szükség arra, hogy ezt tudatosítsam, mert általában én jól voltam. És amikor először nem voltam igazán jól, utána kellett tudatosítani magamban, hogy de én tudok tenni azért, hogy én jól legyek. És lehet, hogy kicsit el lehet ebbe merülni, hogy az ember tocsog a saját gondjaiban, meg nem tudom, de akkor utána meg kell kicsit rázni magamat. Nem függök attól, hogy mások hogyan segítenek engem ebből a gödörből, ezt én magam is meg tudom tenni, és csak és kizárólag rajtam múlik, hogy én meg tudom-e a saját energiaszintemet emelni valahogy. Hát akkor mondhatjuk azt, hogy azért egy olyan úton vagy, ahol azért jönnek így a felismerések folyamatosan, ugye? Jönnek folyamatosan, igen. És az a jó, most ebben már most így próbálom magamat megnyugtatni, hogy még akkor is el tudom olvasni ezeket a figyelmeztető táblákat, hogyha nem lassan megyek, hanem megyek a saját tempomban, ahogy nekem jól esik, de azért ezeket akkor is meglátom, meg meghallom. Hát Nóri, nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést. Hát én is köszönöm. Nagyon örülök, hogy egy kicsit így mélyebb rétegeibe tudtunk azért belemenni ebből a dologba. A nézőknek is nagyon szépen köszönöm, hogy velünk tartottak, és új podcast vagyunk, úgyhogy nem hangozhatnál másképp, hogy legyetek szívesek. Ha érdekelt a téma, akkor iratkozzatok fel a csatornánkra, és a következő híten jövők egy újabb történettel. Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm szépen.