Hazudsz, amikor azt mondod: "Jól vagyok"? – Az önbecsülés csapdái

Hányszor vágjuk rá automatikusan a kérdésre, hogy "Hogy vagy?", azt, hogy "Kösz, jól", miközben belül épp darabjaira hullunk szét? A Kösz, jól vagyok Podcast legelső epizódjában Krizsó Szilvia ledobja az álarcot, és egy brutálisan őszinte önismereti utazásra hív. Ez nem egy szokványos beszélgetés, hanem egy tükör, amibe talán te sem mertél eddig belenézni.

Ebben a bemutatkozó adásban Szilvia nem vendéget faggat, hanem saját, több mint 20.000 napos küzdelmét osztja meg az önértékelési zavarokkal és a megfelelési kényszerrel. Vajon lehetséges, hogy valaki, akit az ország egyik legsikeresebb televíziósának tartanak, belül úgy érzi, semmit sem ér? A válasz megdöbbentő, és rávilágít arra, hogyan szabotáljuk saját boldogságunkat a "belső kritikusunk" hangosbemondójával.

Az epizódban egy konkrét, bárki által elvégezhető gyakorlatot is kapsz, amely segít felismerni, mennyire kegyetlenül bánunk önmagunkkal. Szilvia elmeséli londoni élményét Anthony Robbins kurzusáról, ahol a parázson járásnál is nehezebb feladatot kapott: a szembenézést önmagával. Szó esik a Mark Manson-féle "leszarom" filozófiáról, és arról, hogyan különböztessük meg a valódi vágyainkat a társadalom által ránk erőltetett "siker-definícióktól".

„A kis hitűségünkből táplálkozó belső hangunk sokkal erősebb, és sokkal hangosabb annál a hangnál, ami azt mondja, hogy meg tudod csinálni. És mivel hangosabb, az elménk ezt jobban hallja.”

Ez az adás neked szól, ha te is küzdesz az imposztor szindrómával, ha hajlamos vagy felnagyítani a hibáidat, miközben az erényeidet észre sem veszed. Itt az idő, hogy új nyelvet tanulj: az "őzés" nyelvét – őszinteség, önismeret, önelfogadás.

„Az emberek nem azt csinálják meg, amit meg tudnának, hanem csak azt, amiről elhiszik, hogy képesek rá.”

Tarts velünk, és kezdjük el együtt átírni a fejedben futó negatív programokat. Mert a cél nem a tökéletesség, hanem az, hogy amikor legközelebb megkérdezik, hogy vagy, őszintén mondhasd: Kösz, jól vagyok – és tényleg úgy is érezd.

„A magánéletemben, a különböző szerepeimben, ki tudom és merem mondani, hogy jó vagyok. Szakmailag viszont sokszor küzdök önértékelési problémákkal. Hiába kapok a külvilágtól megerősítéseket.”

Transcript

SPEAKER_01 0:00

Ha megkérdezik tőlünk azt, hogy hogy vagy, simán rávágjuk, hogy kösz, jól vagyok. Még ha nem is igaz, én meskönben azt szoktam mondani, hogy ember jobban nem lehet. De ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen vagy. Ki tudjuk-e, ki merjük el mondani, hogy kösz, jó vagyok. Aki igen már is hátrad, mert ő nem küzd azokkal a déonokkal, amikkel nagyon sokan köztük én is. Akiknek viszont ez nem megy, na nekik van pár jó tanácson. Hidd el, hogy jó vagy, és jól leszel. Egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem ilyen egyszerű, pláne nem megvalósítani. Paran szóra senki nem tud hinni magában. De törekedni lehet arra, hogy jóban legyünk magunkal, és ezáltal jól legyünk a saját bőrünkben. Mert aki ki tudja és kimeri mondani magáról, hogy jó, az jól van. Vagy jól lesz. Hiszen hisz magában, az adottságaiban, a megszerzett készségében, a helyzetfelismerő és döntéshozó képességében? Ezáltal abban, hogy megvannak az eszközei arra, hogy bármi is történik, tud reagálni, és ha mégis rossz döntésthoz, tud korrigálni. Ez a hitaderőt a megfelelő döntések meghozatalára az esetleg szükséges újra tervezésre az elégedettség érzésének megélésére. De hányan vannak, akik így gondolkoznak és beszélnek magukról? Fájó van kevesen. Az emberek többsége kritikus magával szemben, a hibáit hiányosságait felnagyítja, az erősségeit nem értékeli, sőt észesen veszi, és nem látja azt, amit mások igen, hogy mennyi mindenért lehet büszke magára és elégedett az életével. Krizolszel vagyok, több mint húsz ezer napja leginkább magával küzdő nő, anyja, feleség gyerek, nemnesleg tréner, kócs, műsorvezető a köz jól vagy a podcast kitalálója. A célom ezzel a podcastal, hogy erősítsem mind magamban, mint bennetek, hogy soha nem késő elhinni, hogy képesek vagyunk többet kihozni magunkból és az életünkből. Hogy van okunk jónak látni magunkat és megérdemeljük, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. A címben ezért is van záró jelben az elbető, hiszen még egyszer. Ha megkérdezik tőlünk, hogy hogy vagy, rávágjuk, hogy köz jól vagyok. De ha arra kérdeznek, hogy mit gondolunk magunkról szakmailag nagyon sokan nem tudjuk kimondani, hogy köz jagyok. És nem áll szénységből, hanem azért, mert nem hiszük ezt magunkról még akkor sem, ha egyébként minden okunk meg lenne rá. A magánéletemben a különböző szerepeimben ki tudom és kimerem mondani, hogy jó vagyok. Szakmailag viszony sokszor küzdök önértékelési problémákkal hiába kapok a külvilágtól elképesztem pozitív visszajelzéseket. Ezért nehezen élem meg a sikert, és folyamatosan aggódom, hogy mi hoz a jövő. A köz jól vagyok podcastal az a célom, hogy megmutassam, miért káros ez a működés, és konkrét példákon valamint szakértői tanácsokon keresztül támogassalak titeket és persze magamat is abban, hogy a hozzánk állásunk megváltoztatásával jóban legyünk magunkkal, ezáltal jól legyünk testileg, lelkileg és szellemileg. Hiszen akkor tudunk karriert vagy életmódot váltani egészségesebben, tudatosabban élni, ha akarunk fogyni, új dolgokat kipróbálni bízni a jövőkben, ha elhisszük, hogy képesek vagyunk elérni a céljainkat. Ebben az első adásban nem lesz velem szemben senki, hiszen az önismereti út első lépése a saját magunkkal való őszinte szenbenézés. Így arra gondoltam, mesélek kicsit arról, hogy hogy is állok ezzel a közsz jó vagyok kielentéssel. Hát, ki tudom kimere mondani, mert milyen hiszek benne, hogy jó anyag, jó gyerek és jó feleség vagyok, sőt, jóbarát is. Persze a barátaim azért sokszor hiányolják a társaságomat, mert nekem minden körülmény között első a család, viszont ha bajban vannak én vagyok a legelső a ott erem mellettük és segít mindenben, persze abban a műben tud. Szakmailag ugyanakkor komoly kétségeim vannak magammal, hogy tudok-e eleget, jó vagyok-e kellek a világnak, és ezek a kérdések nagyon sokszor felelősödnek benne és nem hagynak nyugodni. Ilyenkor elszomorodom, nincs semmi kedven, mert felelősödik benne a gondolat, hogy teljesen értelmetlen bármit is csinálni hisz úgyse lesz jó. Meg úgysa fog senkit se érdekelni. De ezek csak gondolatok. Olyan érzések, amelyekkel kapcsolatban azt is mondhatnám, hogy a valósággal való egyezésük csak a véletlen művel. Ezek inkább annak a bizonyítékai, hogy a saját elménk kegyetlen gonosz játékot üzvelünk. Elhirdi azt, hogy az új az ismeretlen veszélyes ezáltal kerülendő, hiszen alkalmatlanok vagyunk a megvalósításra, és bajba kerülünk, ha mégis megpróbáljuk. Elérni, hogy ne vágjunk bele dolgokba mondván, akkor nem tapasztaljuk meg a kudarcot. De ez a potenciális sikert is elveszi tőlünk. És bárki bármit is mond, ahhoz, hogy jól legyünk, kellenek a sikerek. Azt persze már más kérdés, hogy kinek mi számít sikernek, mint ahogy azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a siker érzésnek belülr kell jönnie, hiszen ahogy mondtam, a külső visszajelzések sokak számára nem elégségesek ahhoz, hogy elhiggyék magukról azt, hogy jók. És ezért van az, hogy a külvilág szemében tehetséges, eredményes és sikeres emberek magukat értéktelennek és sikertelennek tartják, és ezeket az érzéseeket rendszerint meg is osztják saját magukkal. Most szeretnének megkérni titeket, hogy vegyetek elő egy füzetet. Írjátok bele azokat a mondatokat úgy is mondhatnám válogatott szidalmakat, amelyekkel magatokat illetitek. Nem akarok tippeket adni, de mondjuk olyanokat, hogy jaj, hülye vagyok, mekkor egy csőtt tömeg vagyok, úristen, hogy nézek már megint ki, nekem soha nem sikerül semmi, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Most képzeljétek el magatok mellé valakit, és adjátok a kezébe ezt a füzetet, és kérjetek meg, hogy olvassa fel egyes szám második szemében nektek ezeket a mondatokat. Jaj, de hülye vagy, mekkora csöttömeg, vagy úristen, hogy nézel már megint ki, neked soha nem sikerül semmi, hogy lehet ilyen szerencsétlen? Milyen érzés lenne ezt hallani valaki mástól. És most képzeljétek el a másik oldalatokra azt az embert, akit a világon a legjobban és feltétel nélkül szerettek. A gyereketeket, a férjeteket, a feleségeteket, anyukátokat, apukátokat, szeretőtöket mindegy, akit szeretnétek, és képzeljétek el, hogy ezeket a mondatokat nekik mondjátok, képesek lennétek rá. Tudnátok nekik azt mondani, hogy jaj, de hülye vagy mekkora csöttömeg, vagy hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, stb. Szerintem nem. Még a gondolatától is szégyelnétek és rosszul éreznétek magatokat. Ahogy én tettem, amikor körülbel két évvel ezelőtt egy kurzuson megcsináltam ugyanezt a feladatot, amit egyébként Krisztina ment lakiáni adott, ő motivációs előadó és írt is egy könyvet arról, hogy miként élhetünk tökéletlenül tökéletes önazonos életet. Nem árulok el titkot, ebben a könyvben az ön szeretett fontosságára hívtam fel a figyelmet izgalmasan elgondolkoztatóan. Nagyon megrázolott számomra különben, hogy hány rémes módotat tudtam beleírni a füzetembe, mert jó pár évvel ezelőtt megfogadtam, hogy abba hagyom saját magam szapulását. Akkor Londonban részt vettem Anthony Robins amerikai kócs négyes félnapos kurzusán, ahol kaptunk egy meditációs feladatot. En el pés gyakorlat vagyis neurolingvistikus programozáson alapul, aminek az a lényege, hogy átkeretezzünk korábbi negatív élményeket, hogy azok ne befolyásolják károson a jelenlegi esetleg jövőbeni döntéseinket. Rólar egyébként tudni kell, hogy egyáltalán nem vagyok meditatív alkot, pedig még relaxációs tanfolyamra is jártam, de a legnagyobb sikerélményem az volt, miközben már mindenki látta a zöld madarat a kék mezőben, hogy békésen eludtam. Szóval visszatérve erre a feladatra, a következőt javasolnám nektek, mert tőlünk is azt kérték, hogy csukjuk be a szemünket. Én is szeretném persze csak akkor, hogyha most nem hallgattuk és nem autóvezetés közben vagytok, mert az a balesetet nem okozzunk. Szóval a feladat lényege, hogy csukjuk be a szemünket, majd képzeljük el, hogy megszólal egy ételi zene, és aztán egy nagyon kellemes hang a következőt mondja. Képzeljétek el azt, hogy 5 év múlva ilyenkor az álomházatokban vagytok. Ez lehet az a ház egyébként, ahol most éltek, de lehet tényleg az, ahova nagyon-nagyon vágytok. És öltök békésen otthon a nappalitokban, és egyszer csak csöngetnek. Kinyitjátok az ajtót, és ott áll, egy rég nem látott ismerősödök. Betessékelitek, és elkezditek neki körbemutogatni a házatokat. Beléptek a nappaliba, és ő el van állva, hogy ez milyen gyönyörű, mennyi a ti ízléseteket dicséri, és hogy hogy voltatok képesek erre a fantasztikus teljesítményre, hogy egy ilyen gyönyörű házat összehoztatok, és milyen szép a konyha, és milyen fantasztikusan szép az étkező. És szépen mentek sorba a sorba a különböző szobákba, eljutok. Egyszer csak a fürdőszobai, és ahogy beléptek a fürdőszoba aján, szemben ott van egy hatalmas dükör. És ahogy most belenéztek ebbe a hatalmas dükörbe, belenézetek bele, és egyszer csak azt látjátok, hogy ez a rég nem látott ismerősödök, ezért mostani ének. És most öljetek meg egymást, és mondjátok én hangosan, hogy szeretlek. És amikor hangosan kimondtam magamnak, hogy szeretlek, elkezdtem nagyon erősen sírni. Mert én korábban soha nem mondtam ezt magamnak. É mindig csak azt soroltam, hogy mi mindent nem szeretek magamban, meg hogy ehesse, meg ahhoz se értek. Ha valami sikerült, akkor ideig óráig örültem, de aztán elintéztem azzal, hogy hát ez igazából nem nagy dolog. Emlékszem az egyik cégnél csináltam a felső vezetésnek egy tréninget, és a végén az összes részvő azt mondta, hogy életük legjobb tréningje volt. El voltam állóva, mert ez a cég nagyon-nagyon sok tréninget tartotta az első számú vezetőinek, hogy tényleg nagy dolog volt, hívtam a férjemet boldogan, hogy el újságoljem neki, hogy mekkora sikerem volt. És amikor ezt mind elmondtam neki, akkor azzal fejeztem be a telefonbeszélgetésünket, hogy te tudod, azért öt év múlva ezzel a tudáson nem fogok tudni tréninget tartani, és ezen teljesen ki akarsz, hogy mi lenne, ha egyszer az életben csak őrülnék a sikeremnek és megélném, és nem kezdenné rögtön azt mondani, hogy ez se jó, meg az se jó, magyarul, nem kezdenném lehúzni és leértékelni magam. De egyébként ugyan erre példa, hogy az Anthony Robinsos kurzuson az első nap végén át kellett gyalogolni mesitláb egy izzó parázágyás. Amikor ezt meghallottam, akkor mondtam, hogy én biztos nem fogok ezen átvenni, majd a nap végén átmentem. És akkor felhívtam a férjemet, és újságoltam nekül, hogy én most mentem át a parázson, hogy mit csinálta. Hát mondom, éppen most mentem át az izzóparázon, de figyelj. Ha én át tudtam menni rajta, akkor biztos, hogy hideg volt. Még egyszer mondom, láttam, hogy izzük, mert azt is láttam, hogy meggyújtották a farönköket és égtek láttam az égő mágiákat egész nap, de jött a jól ismerős schéma. Ha én meg tudom csinálni, akkor ez biztos, hogy nem igaz, hiszen ugye, hogy lennék én már képes ilyen dolgokra. Ismerős? Szerem igen. Mert az ügyfeleim, akik közül szakmailag sokan nagyon elismert emberek rendszeresen hasonló gondolatokról számolnak be. Amikor hazajöttem a Londoni kurzusról, eldöntöttem, hogy új fezetet nyitok, dicérni és szeretni fogom magam, és nem hagyom, hogy a saját kisítőségem eltántorítson a cél megvalósítását. Egyébek nyolc napra még a kávé írást is abba hagytam, aztán úgy döntöttem, hogy ezért az önmegvalósításnak is vannak határai. Viszont kitőztem magamnak célokat, leírtam őket, és megterveztem a megfelelő lépéseket, majd nem lett belődünk semmi. Ott vannak egyébként az íróasztal fiókonban a szinopszisok, például egy online oldalterve a hozzátartozó nyomtatott magazinnal, tévéműsorral rendezvényekkel, amelyeket egyébként még 2011-ben álmodtam meg. Számos egyéb tvéműsörötlet, online műsorőtlet, akadémia, ismeretterjesztő könyvek, amelyek ez már interjúkat is csináltam, regény kezdemény, szóval nagyon sok minden, amelyek működhettek is volna, de nem működnek, mert hogy mindegyiket elnapoltam. És hogy miért? Egyszerűen lebeszéltem magamat róluk. A hallogatás hátterében ugyanis az esetek nagy többségében szorongás áll. Mondjuk mosokat tényleg utálok, és azt addig húzom halasztom, amíg lehet, de azért most ennél komolyabb dologról van szó. Bizonyos dolgokkal azért nem csinálunk semmit, hogy nehogy kiderüljön, hogy alkalmatlanok vagyunk rá. Magyarul kerüljük a kudarcokat, de ezzel a lehetséges sikerektől is megfosztjuk magunkat. Mert mi van, ha még is tudjuk. Ha mégis jó vagyunk. Csak éppen nem derül ki, mert meg se próbáljuk. Vagy mire eljutunk oda, hogy megpróbáljuk, más már rég megcsinálta előttünk. Ő aradja le a babérokat, nekünk pedig marad a poffogás vagy a körülmények hibáztatása. Pedig a hiba sokszor a mi készülékünkben rejlik. El akad a tűz, és folyamatosan csak azt halljuk saját magunktól, hogy ugyan már ez kitérekel tőled, mit akarsz már megint, hiszen te alkalmatlan vagy nem érsz semmihez. És az elménk ezt meghallja. És még erő teljesebben védelmez minket a feltételezett csalódásoktól. Ez egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kikerülni. A kis hitűségünkből táplálkozó belső hangunk ugyanis sokkal erősebb és hangosabb annál a hangnál, amely azt mondja, hogy meg tudod csinálni. És mivel hangosabb, az elménk jobban hallja, és mivel evolúciósan úgy alakult, hogy óv minket, elkövet mindent azért, hogy nehogy ismeretlen ezáltal veszélyes terepre tévedjünk. Hogy tudunk ezen tenni? Hát nem úgy, hogy be fogjuk a szánkatna meg a fülünket, hanem mindkettőt ki kell nyitni, csak változtatni kell a beszédmódon. Azt kell hangosan kimondani, hogy mit szeretnénk, mire vágyunk, jó élményeket, pozitív gondolatokat kell hozzájuk társítani, és azt kell mondogatni, hogy miért is lesz jó nekünk, ha ezeket megcsináljuk, meg hogy nagyon is alkalmasak vagyunk a megvalósításra. Mert még egyszer: az elménk távolít a rossz dolgoktól és közelít a joghoz, hiszen azon dolgozik, hogy túlélünk, meg persze, hogy jól legyünk. Toni Robins egyébként sok minden máson kívül három olyan mondatot mondott Londonban, illetve nem olyan régen egy webináriumán, amelyen szintén résztem, amik nagyon mélyen megmaradtak a fejemben. Az egyik, hogy az élettől azt kapod, amit elversz tőle. A másik, hogy az vagy, amit elhiszel magadról. A harmadik, ami szerintem fontos tanítás és a második kifejtése, hogy az emberek nem azt csinálják meg, amit megtudnának, hanem azt, amiről azt hiszik, hogy képesek rá. Ha elfogadjuk ezeket az állításokat és megpróbálunk okolni belőlük, akkor nincs más dolgunk, mint elkezdeni nyelvet tanulni. Azt a nyelvet, amelyben az igenek és nem a nemek vannak túlsúlyban. Azt a nyelvet, amely épít minket és maximum a kis hitűségünk rombolja porod. Az a nyelvet, amelyben az ismeretlen az új kihívást és izgatott pozitív vrakozás jelent és nem akadályt és rettegéssel teli szorongást. Ez a nyelv az őzés nyelve. Ez nem az az őzés, amit felrazunk, és amit én mindig szoktam a tréningjeimen írtani, hanem ez az az őzés, ami tulajdonképpen ővel kezdődő szavak megfelelő sorrendben történő gyakorlását jelenti. Mondok ilyen szavakat: Öszintesség. Önismeret, önelfogadás, önétékelés, önbecsülés. Önbizalom, önazonosság, önkifejezés. Valódi önismeretről beszélek, ahol feltérképezzük az erőségeinket, amelyekre támaszkodhatunk, a korlátainkat, amelyek közül vannak valódi korlátok és vannak csak annak tartottak is, ezek azok a bizonyos tévhitek, amelyekről beszéltem, amely arról szól, hogy mi mindenre nem vagyunk alkalmasak, miközben alkalmasak lennénk rá, és ezáltal nem értékeljük se alul, se felül a lehetőségeinket, vagyis úgy tűzünk ki célokat és fogalmazunk meg vágyokat, hogy közben azért a realitás taláján maradunk. Ez miért fontos? Később kitérek rá. Ahogy ezt az idegen nyelvek tanulásakor megtapasztaltuk, először a szegényes szókészlet nehézkessé teszi a kommunikációt. Aztán nem csak az ismert szavak száma, hanem azzal párhuzamosan a magabiztosság is nő, és elkezdjük azt érezni, hogy egész jól boldogunk mondjuk középfokig. Majd a felsőfójában jönnek az újabb nehézségek, hogy nem megy úgy, ahogy szeretnénk, ezt se tudom, azt se tudom, és ettől elbizonytalanodunk a nyelvtudásunkkal kapcsolatban. Lehetséges, hogy ezután meg addig szorongunk, hogy a végén már meg se merünk szólalni. Ugyanez a helyzet az önbizalommal is. Az önismereti út hosszú, tele van kitérőkkel, tévedésekkel, megtorpanásokkal, újabb és újabb akadályokkal. Ráadásul sokszor annak sem vagyunk tudatában, hogy ami minket előre hajt, amifelé törekszünk, az valójában nem is a saját vágyunk. Már menzen a leszarom rafinált művészet egy című könyvében saját életén, és számos példán keresztül mutatja meg, hogy mennyire nem vagyunk tisztában a megfelelési kényszerünkkel. És hogy sokszor a döntéseink hátterében téfitek állnak. Például majd akkor fognak minket szeretni, ha. Vagy majd akkor fognak elismerni, ha. És ezért, amikor elérjük a kitűzött célt, nem jön az elégedettség érzése, mert nem következik be az, amire valójában vájtunk, nem fognak jobban szeretni, és nem fognak jobban elismerni. Vénzen szerint elképesztően felszabadító tud lenni, ha valaki rájön arra, hogy számára valójában mi a fontos. Onnantól kezdve nem foglalkozik többet azzal, hogy mások mit gondolnak róla az életéről, a döntéseiről, a lehetőségeiről? Úgy él, ahogy ezt ő saját maga számára a legjobbnak gondolja, mert ez kell ahhoz, hogy valóban elégedett legyen. Szeretném ezt hangsúlyozni ahhoz, hogy elégedettek legyünk, a megerősítésnek, hogy jók vagyunk, belülről kell fakadnia. De honnan jön a megfelelési és teljesítménykényszer, vagy éppen siker fókusz, akármit is jelentsen a siker definíciója. Ne kedjük rá a szüleinkre, kaptak ők már éppen eleget, és van nekik épp elégbajuk. Persze nyilván vannak gyerekkorban kialakult éviteink, amik az ő számlájukra is írhatók, de mi is jócskán tettünk azért, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk. És erre jönnek még a társadalmi elvárások, ma pedig már a Social Media felletekről áradó illúzió unami, ami nehezíti a tisztellátást. Mert mit is látunk? Rajdunk kívül mindenki fantasztikus, sikeres, tehetséges, gyönyörű és folytathatnám a sort. Közben százával ugranak fel, te is az lehetsz, ami vagy aki csak akar, csak akar elég gészlog, hogy bármit elérhetsz, bármit megvalósíthatsz, hogy bárkiből lehet szár, sikeres üzletember, üzletasszony, bombanő, stb. stb. Idezet három mondatával leegszerűsítve, ezt mondja Toni Robins is. És ezért van az, hogy mindenki világ megváltott erveket szöveget önmegvalósít, mert bizonyítani akar, mert meg akar felelni az elvárásoknak, de közben nagyon sokan szembesülnek azzal, hogy nekik ez mégsem megy. És ettől csalódottak lesznek. És azt már nem mondják el nekik, hogy hogyan ne legyenek csalódottak. Szerintem ezért káros a sikertuszt, mert azt mondja, te csak akkor érsz valamit, ha a szakmádban kiemelkedő vagy. De nem csak a szakmánk határozd meg minket. Sőt, szerintem azt határoz meg minket, hogy milyen emberek vagyunk. Az egy dolog, hogy mit lát belőlünk a külvilág. Ann sokkal fontosabb szerintem, hogy mit lát belőlünk és mit kap tőlünk a szűkebb környezetünk. Nem kell feltétlenül akarni a sikert a kiemelkedést. Az is rendben van, ha úgy döntesz, hogy neked elég ami és aki vagy, és elég, ami van. Nem kötelező sikeresnek lenni. Eleve ki mondja meg, hogy mi a valódi siker. Ezzel én nem azt mondom, hogy nem kell fejlődni vagy nem kell magunkból a lehető legtöbbet kihozni, nagyon is kell. Csak ezt nem azért kell csinálni, mert úgy gondoljuk, hogy enélkül nem felelős meg mások elvárásának, hanem azért, mert így érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. A gyakorlatban persze nem egyszerűen a kivitelezése, mert sokszor Tényleg nem tudjuk, hogy mit, miért csinálunk. És jöjjön egy közhely minden éremnek két oldala van. Vagy több. Én sikerorientált vagyok, mindig is kellett a külső megerősítés ahhoz, hogy elhiggy magamról, hogy valamiben jó vagyok. De erről beszéltem, ez a hit csak ideig óráig működött működik. Az, hogy politikai újságíróként országosan ismertem, nagyon jó érzés volt, de nem erősített meg magam van. Úgy gondoltam kérdezni bárki tud. És mivel nagy emberekkel találkoztam nemzetközi hírtű tudósokkal, sikeres üzletemberekkel, miniszterelnökkel, miniszterekkel, hozzájuk hasonlítottam magam, és mindig azt éreztem, hogy hozzájuk képest sehol se vagyok, semmit se tudok. És ez nagyon tudomolni az eleve is ingatag lábakon álló önbizalmat. Pedig a külvilág tényleg nagyon pozitív visszajelzéseket adott. Pulitzer emlíjat kaptam, felkerültem listákra. Például 2003-2004 környékén beválasztottak Magyarország legígéretesebatal tehetségei közé, vagy a Lofám magazin 2011-ben beválasztott az ötven legbefolyásosabb nő közé. Ezt megelőzően az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége 2007-ben egy kisivárgott távirat szerint engem tartott Magyarország 5. legbefolyásosabb nőjének négy politikus nő után. Hozzáteszem, hogy a koron Magyar Televízió az este és a szólásszabadság a című politikai műsorait vezettem, és adásonként 500.1 millió közötti néző számunk volt. Ezeket az elismeréseket most nem azért soroltam fel, hogy dicekedjek, mert akik ismernek tudják, hogy ez igen távol el tőlem, hanem ezen szerettem volna demonstrálni valamit. Nevezetesen, hogy valaki voltam, és senki lettem. Hiszen miután eljöttem az MTV-től, és ugye megcsináltam a krízsó című színházi torksomat, amiből aztán tévés formátum is lett, mégiscsak kikerültem a nyilvánosságból. Sem trénerként, sem kócsként, sem üzleti podcast műsorvezetőként nem vagyok az az egy. Nem rólam szólnak a hírek, és nem velem van tele a sajtó. A kérdés, hogy ez hogyan érint engem. Két válaszom van rá. Néha rosszul. Hiány érzetem van és felerősödik, a nem vagyok elég jó, nem érek eleget, nem teszek eleget érzés, és ezzel együtt az, hogy nem számítok. És ez tényleg meg tudja keseríten a napjaimatt, miközben semmi okom a búcsakodásra, mert jó életem van. És amikor ezt kihangosítom, akkor megnyugszom, és azt mondom magamnak, jól van ez így, hiszen én döntöttem úgy, hogy így legyen. Egyszerűen nem akartam minden áron valaki maradni. Mert megtettem volna, hogy miután eljöttem az MTV-től, igent mondok a megkeresésekre, amelyek nagy csatornáktól jöttek. De én esténként a kislányommal szerettem volna együtt lenni, és nem egy stúdióban ülni. Ahogy az is megtettem volna, hogy miután lassan 20 éve vezetek tréningeket, kommunikációs és egyéb szervezet fellesztési témában, 16 éve coaching folyamatokat is viszek, elkezdek a témában írni, posztolni, tudatosan közösséget építeni, de be kelljam, sajnáltam rá az időt és az energiát. Egyrészt én mindig is csinálni szerettem a dolgokat, és nem utólag beszélni róluk, másrészt meg nagyon más volt a fókuszomban. Onnantól kezdve, hogy megszületett a kislányon, mindent annak rendeltem alá, hogy szerintem neki mi a legjobb. Ez alapján vállaltam, vagy éppen nem vállaltam el megkereséseket és munkákat, és az időm és energiám jelentős részét a belő és a családdal való foglalkozás töltötte ki. Egyébként egy percig sem bántam meg. Viszont ő most kirepült, és emiatt új fejezet kezdődik az életemben. Azt is be kell, hogy valljam, hogy nagyon nehéz lelki folyamaton vagyok túl, mert nem volt, de ne beszéljünk múlt időben nem egyszerű az elengedés. Viszont eldöntöttem elég az önsajnálatból és a felszabaduló energiát alkotó energiává fogom alakítani. Így mostantól kezdve jobban belevetem magam az új kihívások keresésébe, és aktívabban fogok beszélni és írni is róluk. Már ez a podcast is ennek a folyán. Az üzleti életben sokszor mondják, hogy minden az időzítésem múlik, és ez igaz is, ahogy a számtalan sikerszori bizonyítja. De közben én mégis hiszek abban, hogy amíg élünk, mindig van lehetőség megújulni és újra kezdeni. Ez rajtunk, és a döntéseink múlik. Hogy mondjuk abba hagyjuk az önsajnálatot és a körülmények kárhosztatását, leszámolunk a káros hiedelmeinkkel, és kimondjuk, hogy ezt és ezt akarjuk. És ahogy kimondjuk ezt, valahogy elkezdjük meglátni azokat a lehetőségeket, amelyek eddig is ott voltak, csak éppen nem éltünk velük. Erre van egy jó példám. Gloria Stuart. A neve talán nem sokat mond. De ha hozzáteszem, hogy ő játszotta a titani című filmben az idős Rószt, aki száz évesen visszatér a tengerre, hogy halott szerelme után dobja a kedvenc nyakláncát, akkor már tudjátok, hogy kiről beszélek. És Oscar-díj jelölést kapott a szerepért úgy, hogy ő lett minden idők legidősebb jelöltje. Mert hogy 87 évesen játszott a szerepet. Fiatalon egyébként vagy ötven filmben szerepel, de egy idő után nem élvezte, mert azt gondolta, hogy csak a szépségéért szerepeltetik. Ezért váltott és évtizedeken keresztül képzőművészként tevékenykedett. Aztán 80 évesen úgy döntött, visszatér a színészethez, és így találkozott a titanik rendezőjével. És ahogy mondtam, sikerkoron ezt az elhatározását és a titanék után még sok más filmben is szerepelt, amire egyébként azért volt lehetősége, mert hogy száz évig élt. Szóval nincs olyan, hogy késő, meg hogy most már minek belevágni valamibe. Vegyünk példát Gória Stuartról. És hogy legyen muníció is ahhoz, hogy az életetekből azt hozzátok ki, amire igazán vágytok, hétről hétrehozok szakértőket, gyakorlatokat, és elhívok ismert embereket is, hogy az ő példáik is segítsenek abban, hogy ki tudjuk, és kimerjuk mondani, hogy kösz, jól vagyok, de még inkább azt, hiszen ez mindennek az alfája és omegája, hogy kösz jól vagyok. Ez volt a közjól vagyok podcast első adás, amit egyébként önvallomásnak szántam. Jönnek hozzá majd meghívott vendégek szakértők ismert emberek, akik mind azért jönnek, hogy titeket támogassanak abban, hogy jól legyetek, és kimerjetek azt mondani, hogy jó hagytok. Viszont én is szeretnék jól lenni, úgyhogy szeretnék tőled kérni valamit. Kilatkozzatok fel a csatornra, hogy tudassuk az algoritmusal, hogy fontos az, amiről beszélünk. A következő adás vendégek Sárnusé pszichiáter író most már vendéglátói pari szakember lesz.

SPEAKER_00 29:02

Az életed bizonyos fontos területein nem mertél élni, nem mertél kockáztatni. Nem mertél kilépni a konfaconában. Ez már az élet során az ilyen élet során kialakítja a bűn tudatot. És kialakítja azt, hogy nem szeretem magam. Az űzomal bíró ember nem a világtó várja a megolést, hanem saját magát. Első lépés, hogy haragszon a világra, majd a fejletlépés az, hogy megnézem a saját felelősségemet, hogy ez miért alakult ki. Az önismeret bíró ember nem használja azt, hogy beleukszon. Az elfogadom az egy nagyon nagyárt jelképesül.

SPEAKER_01 29:55

De te minden számolt vett a napot. Anyből most beszéltél ezt a tök angól.

SPEAKER_00 30:02

Igen, de nálam egy érzés. Tehát én megtanultam azt, hogy az érzés, abból tudom, hogy jó napon van, hogy a nap végén milyen gyorsan hoszun. Nem jönnek az emberek tudatosan. És nem figyelnek. Nem csak a környezetükre, hanem sajátunkra sem, és a másikra sem igazából. Tú nagy az ügy. És túl sokas. Így felbensz. Jönnek az égőjenek is nem okadja. A legtöbb ember az értek. Mert egy olyan konfliktusban vágják a felszét, amire meg.

SPEAKER_01 30:53

Te mondad azt, hogy bizonyos helyzetekben az embernek azt is föl kellni magánnak kéréseként, hogy hol van az ő saran? Hogy csinálta valamit rossz. Nem az jött át, hogy te ezen mondjuk így elgondolkozná.